A megvalósulhatatlan

Ó, ha én faragatlan kőlélek lehetnék,
nem mardoshatna s nem rángathatna így a lét,
nem lennék kongó képzetkalitkába zárva,
szabad ifjú lennék - hűbele a világba.
Nem gyötörgetne így minden egyes rezdülés,
holt szélpehely lenne csupán minden zord ütés,
nem bántana így minden arcátlan fuvalom,
olykor betemetne ugyan a csúf unalom,
de a külvilág kevélygyorsan keltene föl,
s mintha így lett volna mindig, zúgnék a csendből.
Nem lennék káoszi húrok közé tapadva,
lényem nem csak Egy szobortalpába ragadna,
kínok milliomod része sosem sértene,
ha tőrt áldhatnék az átoksújtott Érzésbe.

Ám, ha én faragatlan kőlélek lennék,
monokróm színbe borulna minden emlék,
kopár hát lennék csak, szárnyakat kivájva,
rab fiatal lennék, kinek nincs világa.
Nem tudhatnám, milyen selymes is a szellő,
pofontanárt - Életet csak fedné erdő,
tüskék nélkül aroma sem bódítana,
csendemben az unott magány ordítana.
Egyre csak aludnék, de sosem álmodnék,
a felhők ezer íze lenne csak moslék.
Így hát az érzést - szenvedést hűn vállalom,
édes súlyok fátyla omlik le vállamon.
Kő lehetnék: se boldog, se boldogtalan,
nem lennék lélekpajzs éltető harcokban.