nefelejcs blogja

Szikrázó nap szórja sugarát szerteszét,

kék madár büszkén száll az égbolt tengerén.

Szerelem-illatot szitálgat lágy szellő,

Hatása varázslat, a szívből eredő.      

Színpompás szirmot bont az élet virága,

kelyhét méz-nektárral csábítón kitárva,

mámoros ajakkal önfeledt kiáltja:

"Boldogság jer ide, ne éljek hiába!

Szépséges a világ, úgy érzem az enyém,

s hordoz majd jó sorsom mindig a tenyerén!"

Oly furcsa! Hirtelen halványul a napfény!

Komorrá vált minden, álmából kél a szél.

Ég alján felhőknek tömege gomolyog,

eltűnnek arcáról rózsaszín mosolyok. 

Megretten, megremeg az élet virága,

jégeső a fejét gyöngyökkel dobálja,

szirmába fogódzik, tépdesi, szaggatja,

eltorzul oly kecses, igéző alakja.

A háta meghajol, dús szirma elhervad,

fájó az emléke, mily szép volt még tegnap!

Kihunytak a fények, szürke köd az élet,

ereje már fogytán, közeleg a végzet.  

Kóróként menedék a hervadt sziromágy,  

lelkére ráfagyott, elhamvadt, régi vágy.

Csupaszon távozik, ahogyan érkezett,

néhány mag jelzi csak, valaha létezett.

Elbotorkál az éj, még alig pitymallik,

madárkórus dala messzire hallatszik.

Ibolya illatot lehel a zöld pázsit,

léleksimogató, kirándulni csábít.

Lágy szellő finoman sárga nárciszt ringat,

mókusfi' odvából vidáman kacsintgat.     

Kockásliliomok tavaszt harangoznak,

előtte boldogan majd földig hajolnak.

Ünnepelni készül gyümölcsfa és bokor,

szívderítő látvány, csipke, tüll és fodor.

Menyasszony ruhában díszlik a vajkörte,

álomszép ruháját régről örökölte.

Barackrózsaszínben a koszorúslánya,

igézőn tündököl, ő is nászra várva.

Széllovasként repül a dicső vőlegény,

hártyás szárnya fénylő, apró szorgos legény.

Aráját kedvesen százszor körbezsongja,

édes virágporral folyvást púderozza.

Azúrkék égboltot átszeli egy gólya,

Áhított tavaszunk híres hírmondója.

Lélekből száll,

csendet hasít,

megpezsdül az ember vére,

zengd hát bátran,

szálljon széllel,

csak szabadon szép az élet!

Százezrek küzdöttek érte,

fiúk, s apák együtt léptek,

bíztak, hittek és reméltek,

patakban folyt hősök vére.

Ameddig a szívük dobbant,

dermedten a mély árkokban,

csatatéren az ostromban,                         

harci kedvük meg nem roppant.

Ágyú dörgött közel, s távol,

süvíthetett golyózápor,

felettük csak csillagsátor,

puskaporos volt az álom.

Elszánt ifjú, lelkes, bátor,

szembe nézett a halállal,  

földre borult ló és lovas,

golyó ütött űrt a csákón...

Jött, látott és győzött,

sok embert meggyőzött,  

majd követelőzött.

Most én várlak,- gyere,

épp itt az ideje!

kell ez a szívcsere!

Dícséret - hiába,

csak a szív látványa

a siker bálványa.

Pótolom azonnal,

megdermedt karommal -

piroslik a sorban.

Lemaradt a szíved,

pedig megígérted,

fontos ez, nem érted?

Visszanéztem, s tényleg, 

lemaradt a lényeg!

Ó, mekkora vétek!

Micsoda veszteség,

ezzel bút gerjeszték.

Szégyenem nem elég!

Teher a vállalom,

bűnömet vállalom,

eszemet vádolom.

Megoldást keresek,

- miattam kesereg -,

több ilyet nem teszek.

Most útnak eredek,

olvasód nem leszek,

több szívet nem teszek.

Nem lesz több regula,

a szívem ezt unta.

Nyugalmam visszatér,

más szívet sosem kér.