Dermesztő télelő

Kár! Kár! Eltűnt a nyár...

Szürkeség, félhomály,

bús a táj, ág kopár.

Csípős szél fújdogál,

vetésre varjú száll,

rikoltva: kár, kár, kár! 

Cinkehad érkezik,

keresi étkeit,

suhan az apró szárny,

csipeget szaporán.

Kis zajra megszeppen,

magjával elrebben.

Sikolt a körfűrész,

vasfoga rönkhöz ér,   

nagy bőszen ráharap,                                            

kőkemény e falat.                                              

Aprófa, fahasáb 

támasztja ház falát.

Kályhába bekerül,     

lelkesen ott hevül.  

Szikrát szór, fellobban

lángol majd megroppan.

Melegét leheli,

szerteszét tereli. 

Sok kémény pöfékel,

mintát ír az égen.  

Köd szitál szorgosan,

füstjelet fojtogat, 

föld felé menekül,          

majd lustán szétterül.

Krizantém megfakul,           

szép szirma sárba hull. 

Avarban sün zörög,

kuckóért sündörög.             

Korán bealkonyul,

esténkre köd tolul.   

Komor az éjszaka,

sötét az úr rajta.

Csillag nem világit,

sápadt Hold sem látszik.

Természet sóhaja,

takarj be Földanya.