nefelejcs blogja

Első találkozásom az elmúlással

Gyermekkori halvány emlék,

mi eszembe jutott nemrég.

December volt... Hideg szoba...

Szél a harang hangját hozza.             

Feketében minden rokon,  

szemük könnyes, van ki zokog.         

Nyitott koporsóban Papa!

Kővé dermedt bajszos arca...

Felfogni nem vagyok képes,

ahhoz kevés a hat évem.

Odalépek, megérintem,

hűs homloka nyirkos, érzem.

Rám tör a félsz... Hátrébb lépek,

menekülnék máris innen!

Sírig hordozom e képet,

a lelkembe beleégett.

Messze mentél kicsi Bence,   

Angyal kísért fel a Mennybe.  

Csillagösvény neked ragyog, 

Vártak már rád az angyalok.   

Altatód lágy szél zenéje,   

Átölel a csend és béke.     

Szereteted örök fénye       

Új csillagot gyújt az égen,

Éj bársonyán áttündököl,  

Könnycseppeket majd letöröl,

Arcukról, kik elvesztettek,

Angyallá vált drága gyermek.

Kis falucska, parasztházak,   

jó ha lakják talán százan.

Göröngyös út vezet oda,

javítgatták folttal-foltra.   

Egykor nyüzsgött itt az élet,

mára sokan sírba tértek.

Férfiember alig akad,

az asszony, ki özvegy maradt.

Fájdalmas e nehéz kereszt,

szorítása sosem ereszt.

Dolgoznak ők, amíg bírnak,

az Istenben híven bíznak.

Kis kertekben tarka virág

ontja nyáron az illatát,

csokrot kötnek majd belőle,

s kiviszik a temetőbe.

Él itt néhány dolgos gazda,

ki a földjét rendben tartja.

Őseitől örökölte,

meg nem válna soha tőle.

Elárvult ház, fala reped,

vakablaka múltba mered.

Borostyán már fojtogatja,

de még remél, jön új gazda,

ki megmenti, rendbe teszi,

ó, mily hálás lenne neki!

Lenne kenyér, sütne végre,

kemencéje melegével.

Isten háza papját várja,

lelket gyógyít az imája.

Szükség van rá, - gyakran sajnos,

hogy végtisztességet adjon.

Az iskola zárt kapuja  

a sarkáig kitárulna,

ha gyermeket látna újra,

feloldódna fájó búja.

Hív, vár, számos, dolgos embert,  

aki új életet teremt.

Kínál békét és nyugalmat,

melyet csak a falu adhat.

A természet százszín arca

csodát mutat négy évszakba'.

Tavaszvirág borította

domboldalát nap ragyogja.

Vadvirágos nyári rétek,

kelepelő gólyafészkek,

nektárt gyűjtő szorgos méhek,

gombát rejtő erdőmélyek.

Ősz ajándék gyümölcstenger,    

gesztenye les szúrós szemmel,   

tarka levél esőként hull,          

természetnek bealkonyul.          

Álmot hint rá a hófelhő,

kucsmát vesz fel a háztető.

Szemed előtt zajlik mindez,

kinccsel is felér ez, hidd el!  

Vége a télnek,   

éled az élet,

hirdeti fennen

téltemető,

földre terített

szőnyege hímzett

éteri csillag,

szívderítő.

Illata árad,         

dísze a tájnak,                 

fényre felébredt 

úgy hunyorog,

fél szeme csukva,   

messzire bújna,     

fénytelen élne,        

ő a hunyor.

Kertben a nárcisz, 

méheket ámít, 

"friss, üde nektárt

ingyen adok", 

lenge a leple, 

tárva a kelyhe,

hajnali dértől

szinte vacog.

Fák rügye pattan,

lenn az avarban

ébred a kis sün,

étket keres,     

földalagútban

indul a munka,

éber a vakond,

túrni se rest.

Ágon a bimbó,    

szirma kacsintó,

csipkeruhája

szűzi fehér,

lágy, puha szellő,    

szárnyakon eljő,

vágyakat ébreszt,          

lélekig ér.

Őzike lépdel

tőzike réten,

bókol a szélben,

leng e harang,   

légben a hangja,                 

érti, ki hallja,

dallama vallja,              

itt a tavasz!         

Parton a barka

fénylik a napra,

selymes ezüstje

gyöngysor özön,       

vesszeje ringó,    

rajta máringó,     

énekel egyre,      

élni öröm!                  

Hófehér hosszú ház,

falucskának éke,

múlt század feledte

itt nekünk emlékbe.

Két apró ablaka

múltba visszaréved,  

felidézi egykor

milyen volt az élet.

Tisztán látott mindent,              

nem volt homály szemén,                      

minden lelket ismert,            

házas volt vagy legény.

Pirkadattól estig

a fő utcát leste,               

árgus szemmel meredt

a rögös úttestre.

Hajnalban a csorda            

ballagott a rétre,

habos tejet kínált

estéről estére.

Kapával, kaszával

ment ki élt és mozgott,

a falu élete

hangyabolyként zsongott.

Ki-ki a földeken,   

kapált szőlőhegyen,

tavasztól ősz végig

munka, mint a tenger!

Lovas szekér zaja

út göröngyén zörrent,  

vágtattak a lovak,

ha az ostor csörrent.

Illatos szénával,

púposra pakolva,

érkeztek fáradtan,

ha jött a napnyugta.

Elpihent a jószág,

istállóban, ólban,

kutya a küszöbön,

juhok az akolban.

Búcsú napján aztán

minden kapu tárva,

elszármazott rokont,

híven hazavárta.

Mise után ízes

az ünnepi ebéd,

kortyolgatták hozzá

hegy frissítő levét.

Dugig telt a kocsma,

felhangzott a nóta,

ifjú leány, legény

perdült, táncát ropta.

Másnap aztán csendben

folyt tovább a munka,

kérges tenyerekkel,

napról napra újra.