cseszlovák blogol

Egyszer egy ember meggyre fent szemet, ereket.
– Hej, ez kedvenc eledelem – rebegte.
Egy hegyre ment fel, melyen ezek teremtek. Szedte, szedte. Egyszerre ezt nyekegte:
– Egek! Ezer szent fejedelem fejemre! Ez nem meggy! Ez cseresznye! Ejnye-ejnye… nem szeretem. Merre legyek?…
Eme ember, melynek neve Kerekes Benedek (esetleg Gergely), elmerengett egy percre:
– Ez nem meggy, de cseresznye, s nekem nem felel meg eme csere. De leszedtem, s ez felesleges lenne? Nem, nem! Kedves leszek, s keresek embereket, melyeknek kedvenc eledele eme cseresznye lesz. Hej, ez remek! Ferences rendemben keresem eme embereket!
Ezzel elment lelkendezve, de nem feledte: cseresznye helyett meggyet szeretne.
Ment, ment, s egyre lelkendezett:
– Kezem zsebemben, tenyeremben cseresznye! S eme cseresznye egy kedves ferences szerzetes eledele lesz! – Lelke megtelt delejjel, mert Kerekes Benedek (esetleg Gergely) egy remek ember, s eme tettben kedvet lelhet!
De ej-ej-ej! Kerekes Benedek (esetleg Gergely) bele berzenkedett, mert meggy nem ment bele! S szerve, melybe meggy megy, ketyergett, fetyergett, meg persze brekegett s mekegett!!!
Benedek eme szerve nem ketyergett rendre eleget. Mert eme remek helyzethez rengeteg meggy kellene! S e zsebekben egy-egy kerek cseresznye megtelepedett, de ez nem teremt mekegve rendet; Bence eme remek szerve berepedhet, ellehetetlenedhet…
Ej-ej… Benedek (nem Bence!) elkeserede…
De ehe! Szeme elkerekedett, mert egy ember megyend errefele, merre Kerekes “esetleg” Gergely megyeget.
– Mely ember lehet ez? – merengett Benedek. – Nem egy esetlen ember, ezt megfejtettem!
Emez ember meg egyre megy-megy, s Benedek mellett megreked. Benedek egyet brekeg:
– Te ember! Nevedet nem sejtem! Mekegd el nekem!
Erre emez ember ezt felele:
– Egye fene! Nevem Teller Ede.
– Teller Ede???? Ez nem gyenge!!!! Nem kell egy cseresznye?
De Teller Ede ezt felelte:
– Nekem? Cseresznye?!?… He-he-he!… Petrezselyem kenyerekkel! - nem eszem egyebet, te kecske!
– Kecske?!? Engem te ennek nevezel?!? Lehetsz te Ede, Teller, esetleg Zelk; ezennel megverlek – emelt kezet feje felett Benedek perjel.
– Megversz?!?… Te?!?… He-he-he! – nevetett Benedekre Teller Ede…, de Benedek egyszerre megverte, s feje veres lett.
– Ej, ej… – selypegett Teller Ede! – Meg lettem verve, s ez nem fer! Testem belegebed, lelkem megremeg. De megfenyegetem eme Benedeket, nem tehetek egyebet!
Erre Teller Ede felkelt, s Benedek fele kecmergett.
– Hej! Te Benedek! Gyere errefele, te gyerek! Te engem megversz, s ezt nem engedhetem!
– Mert? – feleselt Benedek.
– Mert testem esetleg gyenge, megverheted, s belebetegedhetek, de eszem ezzel szemben penge! Lesd meg! Jer!
S Benedek ment Teller Ede fele, ezt fenyegetve, rettenetesen:
– Engem te?!? Kecske?!? Mely ember ezt felelte nekem, nem lehet fergetegesen eszes!… Nem mekegek neked, nem eszem leveles petrezselymeket, kecske esetleg te lehetsz, hehehe!
– Ej, te Benedek! Zsebedben mely terheket rejtegetsz? – cserregte e perjel fele Ede. – Meggyet-e? Egen? Egyem egyet, errefele vele!
– Ejnye-bejnye, te elkerekedett fejeddel eszesnek nevezett Teller Ede! Ez cseresznye! S te nem eszed meg, s nem esz ezt Benedek se! Legyen szemeddel-kezeddel csere-bere! Verjenek meg szervkereskedelemmel rettenetes egyedek! Te, lefenekesedett Kecske, te!!!
Teller Ede rex lett, mert perzseldeszerkezetet, egy rettenetes fegyvert felfedezett, s ez nem mese. Nem megy belseje, melyet Ede kedvre repesztgetett, s mellyel rengeteg embert elseperhet egy-egy gengszter fejes.
S eme Ede neve nem lett fekete, mert nyertes helyen leledzett. Szerencse.
De Benedek ezt cseppet sem helyeselte; elkerekedett szemmel, kedvetlen szellemmel Ede mellett elment, s egy kellemes helyet keresett…
Bement egy kertbe s letelepedett. Feje elnehezedett s ezzel elszenderedett…
Egyszerre rettenetes emberek mentek helye fele.
– Ne gyertek erre! – nyekeregte Benedek. – Elvennetek nem engedem szervem! Ez kell nekem! Ne verjetek engem! Nem engedelmeskedem nektek, rettenetesek.!… – s egyszerre eme szertelen emberek eltestetlenedtek… Benedek perjel szenvedve kelt fel…
– Jej… Fejemben felderengtek emberek, melyeket eme percben, szememet felfedve nem lelek! Ez sejtelmes… Mese lehetett ez? Esetleg eszem megbetegedett…? Ez rettenetes!
Benedek fejleszegve megyegetett elfele, s egyre kedvtelenebb lett. Ment, ment, esze pergett, de nem lelt nevet eme sejtelemnek, mely vele szemlefedve megesett.
– Ej, ej! Kedvem selejt! Kezem zsebemben, tenyeremben cseresznye, eszemben rettenetes emberek… El kellene mennem egy emberhez; kezeljen engem!
S ezzel Benedek elment ehhez.

(…)

Élt egyszer, hol nem volt, még a hét határon is túl, a sárkány ormány innen, a kurta farkon át egyszer egy fiatal linotype-ólomszedő inas. Akkoriban nagy szegények járták az országot, még a pártínség sem volt, a régi. Ez a linotype-ólomszedő inas még fiatalember volt, de már volt neki vagy négy gyermeke. Az egyiket így hívták, a másikat meg úgy; de ez mindegy is, mert ez a mese nem róluk szól.
Hanem volt ennek az inasnak egy gyönyörűszépséges felesége, aki három műszakban dolgozott a keszkenőgyárban, s amióta így három műszakban gyártotta a keszkenőket, már a férje is csak így beszélt róla:
- Volt egyszer egy gyönyörűszépséges feleségem. Ki tudja, talán igaz se volt.
Ezt a mi linotype-ólomszedő inasunkat ismerte egy fodrász a belvárosból, akit Hajmos Bubunak hívtak. Elmúlt már vagy 34 éves, és bizony az idő vasfogának elrepülte felette meglátszott rajta. Bizony csontos volt nagyon, meg ősz, már hulltak a levelek a fákról, és a háborúból őrzött egy repeszt a bal fenekében.
Ez a Hajmos Bubu nagy szegénységben éldegélt, de nem olyan nagyban, mint a vagy négy gyermekes linotype-ólomszedő inas, akit ő volt szerencsés már öt alkalommal megfodrászolni. Na, ennek a Hajmos Bubunak volt két varázslatos szerszáma. Az egyik a Sohakinemcsorbulólló, a másik a Sohapengétnemkellbennecserélnimégakkorsemhaúgytűnikhogymárnemjórotmenszborotva volt. Ezzel a két szerszámmal ez a mi Hajmos Bubunk nagyon szépen eléldegélhetett volna, de ez a mi Hajmos Bubunk bizony nagyon egyszeri, vagy fogalmazhatnók úgy is, hogy földhöz ragadt eszű emberke volt. Sehogyan sem bírt rájönni annak a nyitjára, hogy hogyan kell használ ni a Sohakinemcsorbulóllót és a Sohapengétnemkellbennecserélnimégakkorsemhaúgytűnikhogymárnemjórotmenszborotvát.
Hát e két varázslatos szerszám nélkül tengette az életét ez a mi Hajmos Bubunk, mígnem egyszercsak, hipp-hopp megjelent nála, mint derült égből a villámcsapás, hatodízben is az a bizonyos vagy négy gyermekes linotype-ólomszedő inas kilenc ördög kíséretében, hogy neki az a nagy baja van, hogy itt van ez a szegény kilenc kicsi ördög, és ezeket azért küldték ide a pokolból őhozzá, hogy mindet nyírja le szépen, különben elragadják az ő gyönyörűszépséges feleségét és mind a négy kicsi gyermekét; hanem ám ő, ugye, nem egy Hajmos Bubu, hősünk viszont az, így megállapodott az ördögökkel, hogy majd a valódi Hajmos Bubu megfodrászolja őket egy álló óra alatt, és akkor senkinek sem esik bántódása. Hát sápítozott erre a Hajmos Bubu, hogy neki nincsen egy állóórája, most mi lesz? Mondta erre a linotype-ólomszedő inas, hogy egyet se búsulj édesegykomám, hoztam egyet; és valóban ott szorongatott ez a linotype-ólomszedő inas a hóna alatt egy igazi, antik, ingás állóórát.
Na, egy kicsit megnyugodott ez a mi Hajmos Bubunk. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy de hiszen egy óra múlva záróra, és most kilenc mocskos, torzonborz fejet kell neki minden fizetség nélkül szalonképessé tennie! Hát lehet azt? Mindent lehet, válaszolta a linotype-ólomszedő inas. Hiszen van neked, te Hajmos Bubu egy Sohakinemcsorbulóllód meg egy Sohapengétnemkellbennecserélnimégakkorsemhaúgytűnikhogymárnemjórotmenszborotvád, meg egy Sohavisszanemtérőalkalmad! Jé, azt nem is tudtam, sóhajtott fel ez a mi Hajmos Bubunk, igenám, de hogy kell ezeket használni? Csak megfogod és nyissz-nyassz, megfogod és priccs-praccs, így a linotype-ólomszedő inas, akinek a családja élete múlott a dolgon. És tényleg. Kezébe vette Hajmos Bubu a Sohakinemcsorbulóllót és nyissz-nyassz, eltűnt mindjárt a kilenc kicsi ördög minden haja és szakálla, csak a bajúszuk maradt meg szépen. Megfogta aztán Hajmos Bubu a Sohapengétnemkellbennecserélnimégakkorsemhaúgytűnikhogymárnemjórotmenszborotvát és priccs-praccs, eltűnt mindjárt a kilenc kicsi ördög minden borostája, és mindnek szép síma lett az arcbőre egészen a homlokáig, és nem is csak az arcukon. Örvendezett is a sok pokolfajzat, hogy ők most már milyen szépek és szalonképesek. Ám ekkor, még hirtelen egy perccel a zárás előtt, betoppant a boltba Toportyán, meglátta a kilenc kicsi kikent-kifent ördögöt, és hirtelen felindulásában a nála lévő indián hajítódárdával mind a kilencet keresztüldöfte. Lett is nagy sírás-rívás, hogy már akkor az egész családnak meg kell halnia, gondolta a linotype-ólomszedő inas, meg hiába volt az egész impozáns munka. Meg is morajlott a föld, ketté is vált, meg minden. De nem történt mégse semmi.
Hajmos Bubu azóta is csak a Sohakinemcsorbulóllóval és a Sohapengétnemkellbennecserélnimégakkorsemhaúgytűnikhogymárnemjórotmenszborotvával dolgozik. Csodájára is jár mindenki.