Apám emlékére

Az esti szürkület Füred felől

érkezett szinte észrevétlen,

lassan barangolt az

örvényesi öböl nádasaiban,

mint a múló idő emléke

a hátamra kapaszkodott,

a sötétség leplében a nyár

illatát bujtatta, szégyenlősen

szendergett a csónak peremén,

miközben az estidő magával vitte

a napot a tapolcai dombok mögé.

Apámmal vigyáztuk a csendet,

a csónak alján hevert

a délután szőtt ezernyi gondolat,

barna szemében az évszázadok

megélt, ki nem mondott,

soha nem írt történése izzott,

a szolgák történelme, a szegénység

regénye, a háborút túlélők

gyötrelme, az élőket kísértő gyász,

a szabadság ismeretlen öröme,

anyám szerelme és gyümölcse.

A tükör sima vízen egy

láthatatlan hullám érkezett

csónakot himbált, mint a lepkeszárny

zaja elült a nádason,

sóhajtott, szólt halkan az apám

így szokott ez lenni

nyári alkonyon, ebben van a múlt

amit csak ő látott, ahogy az volt,

a végtelen időt hordozza a víz,

tudod fiam a csónakban te meg én

a múlt és a jelen, neki egy pillanat,

pedig ez a történelem.

Kelt anno 2018. 07.13.