Befogadó(szül...

 
 
Emlékszem amikor először mondtátok azt nekem hogy : anya. Szerintem csak poénként találtátok ki, bár Ági és Rékus is hosszú napokig hívott még így...
Azután belénkszaladt az élet. A csattanás és a szétrepülő csontszilánkok a csonkolt végtag visszafájása.... ( jól emlékszem arra a két 'seholban' töltött napra )...a szirénákra az éjjelenkénti riadásokra : "Jól vagy?"
és a reggelre amikor az első kávéd illata már belevegyült az ébredésbe. Teltek a hónapok, és körénk vackolták magukat a hétköznapok. Ünneptelen ünnepek és a hontalan otthonban lassan kitanultuk az együtt kínjait.
A fájások erősödtek és erősödtek...
( a születés nem csak a nőnek 'munka'...a kicsinek is )
Azután 2012 lett...és sehol sem voltál...csak takaród melegét próbáltam őrizni ( hamarosan jössz ) és az éjféli pohár vízzel oldani a gyomortáji görcsöket. Nem összerezzenni minden üdvözletet cipelő telefoncsörgésre ...
( nehogy azt búgja bele valaki hogy mégsem jössz...)
Azután ismeretlen szám villogott a kijelzőn. Hatalmasat rándult bennem a féltés és valami megmagyarázhatatlan " Ugye nincs bajod?"
Kövek hulltak amikor a vonal végén hangod kapaszkodott lelkemre: " Boldogat anyu! Hogy vagy? Mi van otthon? Jól vagyunk...csak" ...és amikor hallottam Cintit a háttérből " Kivel? Anyukád? Va-va vaúúúú" ...és erre te " Nem, nem anyu...ANYUval beszélek..."
Tudod akkor éreztem azt, hogy a szívem fölé fektettek.
Csatakosan, lilán, reszketve de...Megszülettél végre!

-s-
 

http://www.youtube.com/watch?v=3ifIrmBdh0c
 
/.... és hogy arra a vacak papírra még hét napot várnunk kell...na és....hét nap nem a világ :-) /