Harsányi blogja

Hogy éljük túl a Karácsonyt? 

Hogy legyen konfliktusmentes a Karácsony?

 

 Ezzel a két szépséges kérdéssel leptek meg ma a Híradóban. Igaz, hogy értelmesség szempontjából nem kéne, hogy meglepjen a máskor is igen nagy kérdéseket feszegető híradós csoport, na de a tudat, hogy ez a kérdés emberekben egyáltalán megfogalmazódik hihetetlen számomra. Múlt vasárnap itt a blogomba írtam egy bejegyzést ezzel a címmel? Jézushoz, a bejegyzés pedig csak ennyi volt: Várlak. Többen is arra vetítették vissza, hogy a halálomra készülök. Akkor megdöbbentett, hogy ennyire elfelejtettük volna, hogy mit is jelent a Karácsony? De ha valaki nem vallásos, akkor annak is legalább a meghittséget, nyugodt családi együttlétet kéne, hogy jelentse. Tudom, nagyon sokan vannak nehéz anyagi helyzetben, és sokan töltik magányosan a Karácsonyt, viszont a Tv-ben nem velük foglalkoztak, nem az Ő szemszögükből mutatták be, hogy milyen is lesz a Karácsonyuk, mert ott bizony nehéz minden nap. Hanem azokról volt szó, akik a Karácsonyt, mint egy nehezen megoldható feladatot látják, "köszönhetően" a 15-20 év alatt elanyagiasodott Ünnepvárásnak. Én nem tudom átérezni az Ő "nehéz" helyzetüket. Csak remélni tudom, hogy előbb-utóbb a Szent Karácsony Ünnepe mindenki számára visszanyeri azt a csodát, amit régen jelentett. 

 

Az elérhetetlenség falai közé zárkóztál,

ahogy én tettem apátlanságom börtönébe,

melynek magam ácsoltam rácsait, s ahová

gyermekként önként léptem be, s a törékeny

deszkák acélrudakként állták utamat.

Pedig erőtlen kezemmel is egy csapásra

széttörhettem volna, s az ajtó zára

földre hullva engedett volna ki a szabadba,

másik világot tárva elém.

Ehhez csupán egyetlen lépés elég,

melyet azóta sem tettem meg. S Te Uram,

Te is olyan távolinak tűnsz. Nem mondom,

hogy elhagytál, mint ahogy Ő tette egykoron,

csak a távolság kettőnk között túl nagy.

Ha itt is vagy a tettben, gondolat-felhőben,

mégis úgy érzem, hogy elbújtál előlem.

 

Míg várakozásaimban csigák lassúságával

múltak a percek, most éveim zsugorodnak napokká.

De szétdobált pillanataim zavarában megtaláltam

azt a szikrányi érzést, amely visszavezet hozzád.

 

Nem sok, csak seregnyi seregély elé vetett morzsa,

hazavágyó matróz tengerbe hulló könnye,

csupán apró ökölnyi kráter a holdban,

de a mindenként él bennem mindörökre. 

 

Fátyol felhő takarta el a holdat,

álmot szőtt elmém fáradt szürke pókja.

 

Az idő tajték-folyamán ringatóztak,

gyermeki vágyaim kis papírhajókban.

 

Sziklák közt álltam sorsomat vesztetten,

hosszan néztem s a partról integettem.

 

Távolból a nap kacagva visszaintett,

s ébredéskor könnyebb lett megkövült szívem.

Már csak néhány dolog maradt.

A kavicsokat messze rúgni az úton,

hogy sercegve elguruljanak,

s  letépni a béklyót, amit a múlt körém font,

hogy lássak előre is, ne csak hátra,

és virágszirmokat tépni, tudjam

szeret nem szeret. Már bátrabb

lettem, mióta tőled útra

keltem. Csak a kavicsokat kell még

odébb gurítani és minden emlék

szelídebb lesz, mikor feldereng újra