Szilánkok

   Üres vagyok, ..nincs gondolatom,

   a pókokat számolom a falon -

   egykor, volt bennem érzés,

   de, mára már nem maradt,

   ..olyan ez, mint mikor a film szakad,

   olyan, mint mikor a gyertya kihuny

   és rád a sötétség leple hull -

   csak nézel, mint egy ócska báb,

   s közben, forog körülötted

   a műanyag világ..

   Kint a szélben hajladoznak a fák,

   - kifacsart citrom íze a nyelvemen -

   előttem zöldellő rétek, buják,

   a tavaszról itt maradt képeken.

   Nézem őket, nem akarok tudni másról,

   a hulló levelekről, az elmúlásról,

   melynek pőre bája most irritál,

   tovaszállt minden, ..hazug a nyár!

   Belül a lélek egy kopott kabát,

   - hiába foltozgattad azt hiszem -

   most, hogy hallom a szélnek zaját,

   nem javít semmit a kedvemen.

   Mert múlt idő, mikor még köröttünk

   forgott a világ, és ott fölöttünk

   ragyogott a nap, jött a gyönyörű nyár..

   Te is, ő is, távolinak tűntök ma már!

   Illanó a csend, ülök a falnál..

   Ölel a magány, - anyám se dajkál -

   ahogy én sem a kósza álmokat,

   sem békés idillt, se meleg lángokat,

   mik olvaszthatnák köröttem a jeget.

   Lék nélkül veszem a lélegzetet,

   s körbe fon, valami ősi ösztön..

   Mert élni kell, szeretni muszáj,

   olyan ez, mint mikor éhes a száj,

   s enni kap.. Mint a korty víz a tűző napon!

   /Gondolataim forgatom, magam körül./

   A magánynak olykor a lélek örül,

   és ha elmerül a jég alatt,

   egyre várja, hogy lék hasad..

   Majd, előbújik a magzati pózból,

   leveszi élete könyvét a polcról,

   és ír még bele pár új lapot..

   Szeret, és hiszi: nyomot hagyott!

   Füst kavarog a város felett,

   - komorra vált az égnek arca -

   egyre nézlek, s a búnak nyomát,

   mi mosolyod úgy eltakarja:

    űzném, elzavarnám messze,

   - ne kergessenek gyötrő álmok -

   s hogyha mégis felriadnál

   nyugodt maradj, majd én kiáltok..

   /kiáltok majd, érted és értem,

   mert, két test van, de egy a lélek,

   ha a pokol kapuja nyílna meg,

   én akkor is óvnálak téged.. /

   Aludj hát, ne rémisszen az alkony,

   hisz tudod: az éj sem végtelen!

   Álmodj!- ma, majd én nem alszom,

   annyira kedves vagy nekem..

   /mint, az avart áttörő virág,

   mi, szirmait fény felé nyújtja/..

   Holnap, minden megy tovább,

   s a hajnal, hidd el: miénk lesz újra!

 Én vagyok az egyetlen, a nyújtott kéz, mit megragadsz,

 távol áll tőlem a béke, s ha lángol a föld az ég alatt,

 te alázatos vagy, én arrogáns, látod: nem volt hiába,

 kétezer év háború, midőn léptél a szolgák sorába..

 Kínzás és nyomor a nevemben, paranoia a törvény,

 szent vagyok, sérthetetlen, utam vérvörös ösvény..

 Én vagyok a világ ura, fejemen, láng a koronám,

 én vagyok az a császár, kinek leborulsz a lábainál..

 Az ígéretem hazugság, a szeretetem gyűlölet,

 mint politikus -várja jussát - uralkodom sorsod felett..

 Kétezer év háború, láthatod: nem volt hiába,

 a gyarlóságod juttatott, a szolgáimnak sorába..

 Lábam előtt vértanú világ, dúl a seregek harca,

 füledbe súgom: dicső a nap, ösztönözlek arra:

 véráztatta csatamezőn, büszke légy és bátor,

 vívj és szenvedj hogy ha kell, akár önmagadtól is távol..

 Építs nekem nagy palotát, dicsőítve minden tettem:

 Mars vagyok, háború istene, s alattvalóm: te ember!