Szilánkok

Látod, ez is elment! 

Ez a mennydörgéssel, viharral kent,

hol, útszéli port gyakran vert eső! 

Halványodnak a naplementék,

s egyre azt akarja elfeledjék!

Pedig nehezen jött! 

Komótosan, furcsán: maszkok 

mögé bújt a remény, volt, ki 

majdnem fel is adta, áhitozva 

egyre szép nyári napra! 

Aztán megjött!! 

Végre arcot öltött, mint bennünk 

a csakazértis’, hogy dupla hévvel 

csináljuk végig, úgy mint eddig

még soha, hisz az élet mostoha! 

Most mégis lassan elköszön! 

Reggel harmat, majd dér lesz 

hideg kövön! Rozsdálni fog az erdő,

nem zenél a rét, az ősz készíti már

színes köntösét!

Imádtalak kurta nyár! 

Bár nem volt benned bizodalmam, 

végül mégis annyi szépet kaptam. 

Hát menj, vedd a kalapod, s jövőre

talán ugyanígy, ..cimbizünk’ majd egy kicsit! 

Nincs buli a mennyei’ várban

- olyan, mint egy elhagyott kaptár -

a falsíkon kattog a bárban,

mit Isten villáskulcscsal babrál!

Ráhúz még egy kicsit jobbról 

- hátha belassul az óra -

nem értem, hogy milyen okból,

mintha nem halhatatlan volna!

Siratja az idő a multat

- ha volt kakukk, tuti, hogy elszállt -

az Öreg’, ősz hajába túrhat,

/hullik az ember akit pesztrált/..

Fogaskerék kattan a mennybe 

- fogak helyén, csak a sorja -

Isten Földhöz vágá’ a kulcsot,

..mintha mi tehetnénk róla!

Z úgó vihart, szürke felhőt, 

E lnyűtt időt, szűkös teret,

R eményt, álomban szendergőt,

E zernyi csalfa, hiú ábrándot 

T eérted hagytam el vakon,

L ettél sötétben vezető fényem,

E llenállhatatlan örző angyalom,

K edvesem!

Bizton egy vagyok abból a sokból,

kinek jövöje nem végtelen,

és most, bukott firkászként’ vergődöm

néhány túl elcsépelt közhelyen’.

Ernyedt karom a papíron hever,

írnék, de csak szorzom a semmit,

/összerak majd szétszerel, elhajít

a sors mint egy zsebbe gyűrt fecnit/.

Fejemben kattogó metronóm,

- a tudat épp hasadni készül -

közben villan ezernyi ócska szó,

mi sohasem lesz mondattá végül.

Írnék én, egyre sodorna a kényszer,

- unom már nézni az üres papír képét’ -

de gondolataim úgy issza el a nyár

mint forró aszfalt, az elütöttnek vérét!

    Ma újra..

    csak keresem magam,

    de, ki voltam: sehol nincsen,

    a létforrás egyre apad,

    őszbe hajlik minden tincsem.

    Fagyos hajnal álmokat űz,

    ágak közt kósza szél zizzen,

    hajbókol a szomorúfűz, 

    s csendemre válasz nincsen.  

    Pedig kiáltanék - ezer szóval

    írnám papírra feslett világom,

    palackba zárnám: vigye a víz, 

    hátha én leszek, ki megtalálom -

    magam újra..