Szilánkok

Falra nyúló árnyékot vet az este

- egy kis lepke a lámpára rásuhan -

mint holmi pernye hullik szét a teste,

nekünk nincs szívünk, neki csak lelke van.

Olvasol, kezedben egy pohár borral

- gyümölcsös rosé, szeretted régen is -

túl mai, ahogy haladtunk a korral, 

győzködtük egymást, arról ami hamis.

Átlépjük azt, mit a másik elhagyott 

- nyáron sincsenek, csak kihűlt szavak -

ha ajtót nyitsz, én biztosan ablakot,

életposzterünk málló tapéta csak.

A ‘szerelemben nincsenek határok’

- egy fedél alatt, máshol járunk megint -

köztünk a közöny, egy hatalmas árok,

minek mélyéről, már a múltunk is legyint.

Vörös csíkot fest az égre

a vérző nap a horizonton,

havat hord a tél a jégre,

vagdalkozva a szél tombol!

Ajtók mögül lesnek árnyak,

- két napja fúj és köd szitál -

de az öreg fák délcegen állnak,

mint kopjafák a Hargitán! 

Bennem apró jégkristályok,

- sodródnak az ereim mélyén -

kandallótűz mellett fázok,

bízva a harmadnap reményén.

Oly lassan múlik ki az este

- várva egy boldog ébredést -

mint viaszba hullt bogár teste,

mi a fényhez érzett késztetést.

Az arcodon könycsepp fénylett

- én kértelek, zárd el azt a csapot’-

amit tettem nem volt bűntett,

halucináltam egy szebb holnapot.

Gondoltad volna, hogy bedől minden

- bizonytalan lesz az mi biztos -

tudom, hogy te sem és én sem hittem,

mi tiszták vagyunk, a sors piszkos!

Olyan a fajtánk mint az állatok 

- ez talán rájuk nézve sértés - 

mögöttünk vérgőzös századok, 

s ami most megy: önkivégzés..

De nem adhatjuk fel, nem szabad 

- csinálnunk kell, azért is, dacból -

az arcodon egy könnycsepp szalad,

utolsó csepp, meghúzott csapból..

Itt az új év, most végre szanálok,

felhalmózódott bennem annyi minden,

- háború, csatazaj, lövészárok -

sok hűhó, minek haszna nincsen.

Átválogatom az emlékeim,

mi jó, mi szép, mire semmi szükség,

kutatok egyre a múlt romjain

s kidobom, mibe sok a feszültség.

Így, kiüresedve nézek a jövőbe,

még a delete’ gombon tartva kezem,

- talán túl sok minden lett törölve... -

nihil van bennem, visszhangos verem!

Néha elhúzok e zavart világból,

megyek erdőn, bokrok zugán, 

s átbújok így mindentől távol 

emlékeimnek tűfokán. 

Eszembe jut sok régi karácsony:

gyerek voltam és hó esett, 

s megszédülve e képek súlyától 

keresem kicsit mi elveszett.

Előttem nagy őrgébics surran,

ritkán látott téli vendég,

egy tüskére szúrja fel éppen 

az elejtett pocok testét.

Mélyet slukkolok a levegőből,

hűvös van s a köd szitál, 

ha ésszel nem megy megoldom erőből:

túljutok a kökénybokrok során.

Elhessegetem gyorsan a múltat,

az idő múlik, más lett a szerep, 

és Törpikéim’ karácsonyfánál látva 

majd magamba fojtom a könnyeket.

Indulok, hamar jő az este

s mintha mosolyogna rám,

az elejtett kis pocok teste

ott az izzó galagonyán.