Szilánkok

   Az ég mély volt, mint Isten arca,

   a csillagok tiszták, mint a könnyek,

   hatalmas hullámok vetődtek partra,

   a csónakok oldalukra dőltek:

   egymásban keresték a támaszt.

   Ahogy te bennem, s benned én

   kerestük a remélt választ,

   míg sodródtunk a lét tengerén..

   Az élet hullámai átcsaptak rajtunk,

   eltakarva előlünk a fényt,

   nem volt tiszta játszma, olykor csaltunk,

   elveszítve minden reményt.

   Az ég mély volt, mint Isten arca,

   csillagok hunytak ki, mint holmi égő,

   villám tört idillt, s haragja:

   pusztító volt, de végtelenül élő..

   Nem zavarta a kilátszó foncsor

   a lámpa mögött, /olyan ez, mint az

   élete volt: félig törött/.. A mosdón

   néhány szőrszál, talán borotvát sejtet,

   boros üveg nyaka kacsint rám, mit

   egy napon, újságpapírba rejtett..

   Az ágy vetetlen, takarója foltos,

   - soha nem érdekelte őt a pompa -

   napról-napra élt, csak az volt fontos:

   a bánatát, hogyan fojtsa borba..

   Szakadt redőny, salétromos falak,

   ennyi csak, mi ránk maradt,

   és persze, a hű kutyája Pajkos,

   ki ott könnyezi' őt, az ágy alatt..

       Még mindig csíplek

       - mint, mézet a mackó -

       anno róttam a köröket,

       és jött ezer, meg ezer szó..

       Aztán az évek múltak,

       s megváltozott a képlet,

       rá kellett ébrednem:

       nem nekem írt az élet..

       Most, üres falak vannak,

       mikre vetít a képzelet,

       nincsen az, hogy: helló,

       és az sincs, hogy: ég veled..

       Csak, sodródunk bátran

       a lét paradoxonában..

       - mert, ki hallott még ilyet:

       azért születsz, hogy a végén

       kopogjanak a rögök..

       Ma sem találkoztunk..

       Ígérem: holnap jövök! :)

   Távozóban már a tél,

    - most, mintha a köd szitálna -

    hegygerincen életre kél,

    a hóvirágok törékeny bája.

    Fehér szőnyegként lepik el

    két oldalt a kicsinyke ösvényt,

    a fagy, már tudja menni kell,

    - újból látni: patakban örvényt -

    s míg a fák törzsén a zöld mohán

    a harmat cseppek száza ringott,

    mint holmi utolsó mohikán,

    a tél, még egyszer rám kacsintott..

     Álmaidban élsz..

     Ez nem hiba, ez nem a vég,

     ezek, csak tünetek.. -

     s ahogy rohan veled az élet,

     veszni hagyod az emlékeket..

     Volt, hogy hozzád a csend beszélt,

     és jelezte a közelgő vihart,

     aztán, ha valami véget ért,

     - mert, örökké semmi se tart -

     féltél.. Az élet, neked túl valódi,

     mindig az álmaidban éltél,

     s lehetett bármilyen ósdi,

     elhitted.. /látszik, is, hogy mire vitted/!

     Persze, ez nem hiba, ez nem a vég,

     ezek csak tünetek.. -

     neked: az élet, így kerek, így egész,

     legyinthetnek rád az istenek..