Álomfogó

   Füst kavarog a város felett,

   - komorra vált az égnek arca -

   egyre nézlek, s a búnak nyomát,

   mi mosolyod úgy eltakarja:

    űzném, elzavarnám messze,

   - ne kergessenek gyötrő álmok -

   s hogyha mégis felriadnál

   nyugodt maradj, majd én kiáltok..

   /kiáltok majd, érted és értem,

   mert, két test van, de egy a lélek,

   ha a pokol kapuja nyílna meg,

   én akkor is óvnálak téged.. /

   Aludj hát, ne rémisszen az alkony,

   hisz tudod: az éj sem végtelen!

   Álmodj!- ma, majd én nem alszom,

   annyira kedves vagy nekem..

   /mint, az avart áttörő virág,

   mi, szirmait fény felé nyújtja/..

   Holnap, minden megy tovább,

   s a hajnal, hidd el: miénk lesz újra!