chillly24 blogja

Huncutul kigúnyoltalak
nem kellett volna
beteg voltam, hiányoztam
nem kellett volna...

Most elmész, én maradok
nem örülök neki
egyre hidegebb vagy velem
inkább hagysz távol engem
nem örülök neki...

Pedig sok dologra tanítottál
hálás vagyok érte
életembe fényt hoztál
s a bölcsességre tereltettél
hálás vagyok érte...

Majd mikor már itt sem leszel
nagyon hiányzol
messze igézed a tant
s ontod magadból az oltalmat
tudom hogy nagyon hiányozni fogsz nekem!

/az infótanárom egyben a tavalyi filozófiatanárom volt, és nagyon jófej ember... kár hogy másik iskolába kellett mennie... :(/

Azt mondtam szenvedek
és szenvedtem
de most már jól vagyok
igen... jól vagyok

mert akiért szenvedtem
ő is szenvedett
s mind csak értem...
csak értem...

kérdem hát
van értelme szenvedni?
eddig is azt mondtam hogy van
csak kicsit hittem
most már tudom hogy van értelme szenvedni!
értelmesen szenvedni...

már nem vagyok szomorú
már nem leszek lemondó
eddig így voltam
most már úgy leszek
ahogy eddig sosem:
boldogan, csendben, kiteljesedetten
mert akit vártam
megérkezett, s ő is szeret ugyan így engem...!
:)

úgy gondoltam lesz mire gondolni
a gondolatokkal fogócskázni
s közben gondtalanul gondosan élni
mégis a kínok karjaiban szenvedni
s a fájdalmadat minden esetben szörnyen leróni
de mellette szerelmesen izzani...

ez nem sikerült, és nem fájsz
már nem fájsz, mert nem látlak
nem látlak mert eltakartattál
eltakarodtál mert nem láttál
nem láttál mert nem bíztál...

félve kértem az eget hogy higgy
hogy ne félj és te is kérj
de mind hiába ha nem vagy elég nagy
félj tőlem s félj a holnaptól
a világtól és a vérző szívedtől...
könnyei hullnak alá a mélybe
a bősz hű semmibe
mi értünk olyan lelkesen leledzik
minket átjár megfog: a semmi

s félve néztél mégis rám
most már rám se nézel
óvatosan kulcsoltad karom, derekam
most már meg nem érintesz
tekinteteddel gonoszul vetkőztetve kacsintottál
már nem látom hogy vágynál rám...
mert amit látok az a semmi,
a szerelemből semmi
mit te alakítottál már megint újra ki
nem látni az utat se elöl se hátul
csak a semmit, a kéket, a távolt...
a repedt szerelmet...

azt mondom halál
te azt mondod nem!
én azt mondom vég
te azt hogy hallgass!

én éreztem rajtam
te felednéd a borzalmam
és sajnálsz
de ne tedd, most én mondom: csitt!
higgy benne, élj neki mesélj
majd mondd meg neki hogy már nem hideg a tél

ha ezt te is érezni fogod
nem félsz már a haláltól
nem azt mondod hogy nem.
Nem rettegsz már a hibáktól...

s lassan halkul a dobbanás
lecsendesedik bennem minden már...

van néha hogy hirtelen előugrik valami
de ezt most ki sem tudom mondani...

talán elhagysz most már engem örökre
vagy még attól is messzebbre

s békén hagysz engem továbbra is
hallgatsz a sötétben a távolban, ím

elfelejtelek, de hőn reméllek
akarlak, de már csak egy fakó petyhüdt képet

nem ismerlek már fel téged aképpen
minthogy te sem ismersz meg egészen...

végül feledve gondoljuk egymást s régből
egyikünk elmegy majd,
s boldogan rikkant le a másiknak az égből...