Téli percek

Tegnap a fagyba menekültem,

Barátaim lettek a mínuszok, 

Megsétáltattam a lelkem, 

Hogy meglegeltessem a szemem. 

Objektív kamerám a jeget pásztázta, 

Engem nem zavart a szél hideg világa, 

Beöltöztem becsületesen, 

Csak a kezem volt, mi átfázott csendesen.

Bakancsom alatt a hódara ropogott,

A tél megint nemes arcot hozott, 

Szeretem fenséges fagyos ruháját, 

Megindítja gondolataimat immár. 

A Sóstó teteje alázatosan megdermedt,

Hókása s jég olvadt egybe merengve, 

Hogy altassa a vízben élő halak álmát, 

S dúdolja halkan az altatódalát.

A jég felett a nád csak igazán vad, 

Ahol még nem kaszáltak, csak hajlonganak, 

Viharos széllökések földtől az égig,

Mint a csendes szerelem, amikor megérint. 

Minden évszak új arculat, 

S új kedvünk ébred bennünk, 

Szeretni mindig szabad, 

Csak mindig elfelejtjük. 

Sír a fa, zokog talpam alatt, 

Pedig hídként emel utat a víz felett, 

Neki a téli fagy a legfájdalmasabb, 

Óvatosan lebegek tova rajta. 

S újra csak nád és sás, 

Ittfeledve hajlong a buzogány, 

Csiripelve csipkedi egy erreszálló veréb,

De ahogy meglát, gyorsan odébbáll. 

Téli percek szememen át, 

Tessék élvezni heteken át, 

A nap is közelebb csodálja e fagyos létet, 

Szeressük az évek minden oldalát! :)