Szomorú dal

annyira hiányzik az élet,
annyira kimondhatatlanul félek,
annyira magamtól távol élek
hogy teljesen kiakadt a mérleg.

nem gondolok a sajátra
nem akarok gondolni másra
nem akarok nekifutni már semminek
csak a könnyeim kiadására.

de nem tehetem meg,
nem vagyok ember:
egy állandóan mosolygó gép
ki mindenkibe önti a lelket.

de belém lelket ki akar önteni?
velem ki az aki igazán akar foglalkozni?
ki az aki megérti a néma zokogásom?
ki az aki hallja a mosoly mögötti sírásom?

nem tudom, hogy hogy vagyok, félek
hogy élek, de mi a fenének?
mások támaszának lenni
s közben magamat kitoloncolni...
nem jó élet.

s mi az egészben a csavar?
hogy akiben bíztam hogy segít,
ellökött magától félig.
beindult a védekezőmechanizmus
s mindegy mi lesz velem, 
hisz magának ő a fontos.

Sajnálom, ez nekem már sok
hagyjatok nyugodni  és bánkódni most.
csak élek, s nem remélek
mert nincs mit remélnem.