Szándékos sodródás

Van olyan, hogy csak sodródunk az árral, miközben a szemünk egy távoli célt fürkész. Eközben lehet hogy nem kifejezetten a cél irányába tartunk, mert szándékosan múlattatjuk az időt, úgy ahogy.
Van aki számára ez érthetetlen, de aki megért, az mindenképpen egy hajóban van veled.
 Kívülről mégis kétségbeesett sodródást látnak, de csak azért, mert nem avattad be a legbelsőbb tervedbe, mert akkor az még inkább fájna neki. Így te viseled az ő fájdalmát is. Lehet enél önzetlenebb valaki, hogy megóvja a másik ember zaklatott lelkét, egy még ennél is nagyobb tehertől?
Lehet hogy egy élet megmentése nemesebb, de ettől erősebb fokozást nem igazán tudok elképzelni.
  Aki ilyet tesz, és közben hagyja hogy a másik ember önnön tudatlanságából fakadóan eltiporja, nap mint nap, csak néhány apró és önző kifejezésével, az nagyon nagy lelki erővel rendelkezik. De sajnos életük végére bele fognak őrülni a hatalmas tűrésbe. Ők lesznek az időzített bombák, akik csak arra várnak majd hogy egyszer valaki aktiválja őket... és akkor megtörténik a nirvana, amikor a fájdalom mindent felszabadít, mindent kiad magából és megbocsájtást nyer.
  És mivel kezdődik az egész? Hogy nem értik az emberek azt, hogy miért mondasz le egyes - kedvezőnek ígérkező - dologról, személyről, mert nem látnak a kártyáid mögé és levonják az előítéletükkel teli következtetéseiket.
  Pedig te nagyon is tudod hogy mire van szükséged, egy kis időre, és azt múlattatni. De az ember ezt az átmenetet sem fogja elfelejteni, mert minden úgy volt jó, ahogy!