Otthon

Nap cirógat,

Tücsök ciripel, 

Szúnyogok járőröznek, 

Petúnia illat leng. 

Mállik a beton, 

Gaz nő közé, 

Száll a por, 

Búra alá bújik az idő. 

Ez itt egy buborék, 

Ahol nincs foga az éveknek, 

Ami sok gondolatot szült, 

S mind az enyészeté már. 

Minden gond csak függőben maradt, 

Mint a teraszra rakott folyondár.

Ülök a lépcsőn, 

Ülök a helyemen, 

De sokat sírtam itt csendesen, 

Megszoktam már, szeretem hely, 

Csak vártam hogy valaki megmentsen.

Sok ember fellélegzik, amikor hazajut, 

Mindig várja őket egy szeretett karpár, 

Nálunk a szerepek cseréltek,

Megbocsátottam mindent és szeretek, 

Mások már rég elmenekültek.. 

Megtörtem már rég, 

Beletörődtem már, 

Az otthonom az, ami a lelkemben fáj, 

Megszoktam ugyan, kiborulni kár. 

Csak ülök, készülök magamba erőt venni, 

A szépet, s kellemeset beolvasztani, 

Látni a fájdalom mögött a fényt, 

Hogy sose engedjük el a reményt. 

A szeretet sokat segít, 

De nem győz le mindent, 

Kár hogy buborékba forrasztotta a szívem.