chillly24 blogja

Napfelkelte - napnyugta
tavaszi és őszi túra
mesébe illő tengerkék szemek
miért vagyok ilyen messze tőled?

Már fájni sem fáj hogy nem vagy itt
hozzá szoktam hogy téged ritkán látni...
Mégis nagyon hiányzol nékem
akár csak én neked így a messzeségben...

bár tudnád hogy én vagyok az, aki titkon ír
várnám válaszod egy szerelmes verssel, ím
én behódoltam személyednek
légy velem, majd jöjj rá az összefüggésre
és hallgass a vérző szívedre...

Ha ezt megteszed megtalálsz
és örökké együtt leszünk majd ezután...
de addig maradunk külön - külön egyenként
mert máshogy még nem megy - egyébként -
s elrejtjük szerelmünk egy szürke arc mögé
mert nem tudunk kerekedni a távolság fölé...

Addig sírok magamnak s a verseknek
hogy azokban addig vigaszra leljek...

Fájdalom és bánat járja át testemet
le kell állítani mindenben magamat
mindig csak negatívan látom
hogy az életben magammal hogyan játszom

Kicsinyes gőg hatalmas önzés az,
mi új primitív életemben tombol
de ez az arc fura hogy nem horkol
többet "pörög" és viccelődik
a barátokkal többet törődik...

Alapjáraton nincs hát szükségem rájuk?
Nálam rajtam kívül minden csak várhat?
Ennyire elvakult lennék és sajnáló?
Akkor miért születtem erre a világra?

Egy semmit érő feledékeny bamba tapló
ki most a kezében levő tollal akaratoskodik
s nézi a félhold sarlót
hátha visszavonyít a magányának...

Álmodozó szomorú képtelen élettel
bohóckodok vidítok embereket ál-éléetkedvvel
mert azt hiszem boldog vagyok velük
csak az a baj hogy ez mind én vagyok...

Kár hogy félresikerültem
bár tudnám hogyan szabaduljak---
s kitagadnának az élők sorából
már senki sem jönne ki miattam a sodrából...
Mert nem kellek senkinek
és már nem érek semmit sem...
  Itt nem...

Menj el tőlem, távolodj
és hagyj a semminek
hogy ne érezzem hányszor dobsz
ebben a lehetetlen időben...

Hagynálak de gondolkodtatsz
várnálak, de nem jöhetsz
mert te is elhagynál már engemet
ha elengednéd az emlékemet,

Ó - de az emlékek mint az elefántok
makacsul ragaszkodának
s szenvedtetnek szüntelenül
amíg a száradt testeink ki nem hunyának...

Hagyj hát békén s ne nézz rám
bár látnám a pirosló orcád
a csillogó kék szemeid tükrét
amelyet tiltva legeltetsz rajtam szüntelen...

Maradj távol és messze tőlem
hogy széthasadhasson az egész szívem
és elhagyhassalak egy örkök időre...

Fájsz lassan, és egyre csak fájsz
ha erre gondolok hogy már nem látsz
de tudom hogy vágysz mégsem lehet
ez az ami engem örökre tönkre tehet...

Kongó folyosók halott keretek
üres szíved ahova már nem mehetek
képtelen arctalan képek hada
mik a falakon lógva hazudnak
s émelyítik az érzést mit sosem szabad
letöri a kedved majd hagyod sodródni,
mert nincs olyan hajó amely visszatolat
s a fadarab a felszínen tovább halad...

Ezt mondtad közben mást érzel
játszod a boldogot s szépet
csak hogy megtévessz és bánatba dönts engem
hogy már élni se legyen kedvem...

Mint mondtam mindenhol megjelensz
az iskolában, otthon, a reggeliben, a szellememben...
s ki kinek a foltja vagy zsákja?
már én sem tudom hidd el...
Egyszerűen porig romboltál látatlanban
nehogy újra lángra kapjak
mert ha lángra kapok te is lobbansz
s tűztáncot járva feledjük a múltat s jelent
csak mi leszünk: Te és én a világ peremén
egy örök táncot lejtünk kis időre
hogy aztán újra magunkra s a múltra döbbenjünk
és újra lesütött szemmel félve induljunk
neki, a fárasztó vad világnak...

Mostanában ritkán publikálok bármit is és azok is leginkább rögtönzések.
Elkezdtem írni papírra tollal egy regénynek valót, és leköti a fantáziám. Tehát elnézéseteket kell kérnem hogy csak ritkán vagyok fent! Ha a mű nagy része már a le lesz írva ígérem hogy itt is elkezdem publikálni fejezetenként, persze csak ha érdekel titeket.
A mű címe: Sebastian Torn - Avagy egy tökéletes férfi naplójából
Addig kérlek ha rám vagytok kíváncsiak vagy az irkálmányaimra, akkor a fórum felé nézelődjetek, a rögtönzések topicban.
Pussz nektek!