chillly24 blogja

Hangokat hallok a fejembe bezárva
melyekkel nem lehet harcolni mert hiába
egyre csak erősödik a zaj forrása
szavak és kifejezések röpködnek a fejemben
majd kiabáló hanggá alakulnak át bennem
de nem tudom mégszavakba önteni
ihletfoszlányok röpködnek jobbra balra
csak hogy egybe olvadjanak csak még nem ma
addig maradok zavaros hangos csöndben
hallgatom a hangokat várom hogy kitisztuljanak
s végre értelmes verset írhassak
mert van mi megihlet csak még nem jönnek a szavak
de lassan elindulnak azok is és majd halljátok a hangomat
mit eddig fejemben hallgattam
s nem leszek majd csendben
remélem érdemes lesz kivárnotok...

Szép dolog az emberiség,
mely két nemre oszlik szét,
faját kéjjel fenntartva él,
s nem számít ki az ki nem él...

Rossz dolog az emberiség,
mindig csak kötekednek
háborúvan s veszekednek
halál rád te gaz emberség...

Nincs már olyan ember,
ki a szemedbe mer,
mert úr lett a gerinctelen
s haljon meg ki lelkiismeretes...

Nincs itt béke és szeretet
pedig már eltelt az az időszak
mikor itt világháborúk dúltak
kihaltak az erősek, itt már mindenki gyenge...

Mert akkor az állatokból lett ember
s most emberből az állat
Te is ilyen vagy?
Mondd csak ki bátran! - Nem...

Ha engem olvasol művelődsz
örülnék ha sokan értenének
s talán jobban megélnének
látnád hogyan ad egy mű erőt...

Ember, emberek emberiség ébredj!
Rázd le húsodból a fél évszádaos koszt,
s közben erősen meghunyászkodj
mert nincs több kegyelem, véged...

Háború kell neked hogy megalázkodj
hogy végre a gerinces éljen.
Hagyjuk a törmeléket a tucat majd hogy nem gépeket
a te mint értelmes már nem magad rágod...


Ébredj hát világ mély kómádból
ha nem, hát éljünk háborúbl...
Vesszen a férgese, hulljanak ki mind
s nem lesz végre az utcán olyan ki beint...

Nem eszem gyöngyházfényű almát ha belül rothadt,
edd meg ezt az almát Te Magad!
Hagyj ki engem a játékodból, nem vagyok én baba,
kive a gyerek kénye kedve szerint játszana...

Akaszd fel magad, s voníts mint egy kutya,
mi hangja belehasít a kihalt éjszakába,
vagy végy nagy levegőt és értelmet,
száríts fel minden eddigi sérelmet...

Indíts mindenkit tiszta lappal, ép fejjel
lendítsd a népet jobb útra
különben küldelek a háborúba...
Emberiség, emberek, ember...

Délelőtt iskola, délután ballagás
negyedikes vagyok kérem, ez milyen már?
Délelőtt három óra,  rokonok tömege délután,
ez miben más?
Délelőtt háromból kéttő lesz,
délután meg kettőből három.
Hosszabb a ballagás mint a tanítás?
Délelőtt önfeled nevetgélés pár osztálytárssal
délután arca fagyott mosoly,
s kezünkben egy egy virágcsokor.
Délelőtt alig ember az osztályunkból,
heten vagyunk mint a gonoszok,
délután fejenként hét rokon, s nagy díjátadás.
Elkezdődik a ceremónia.
Elindulunk az osztályból kifelé,
egyik kezünk a másik vállán,
másik egy csokrot tart.
Arcunkon néha őszinte mosoly,
néha csak ráfagyott öröm,
ez a mi utolsó napunk,
nem lesz olyan hogy együtt mulatunk.
Érettség, szóbeli, bankett és vége.
Fejünkben ezek járnak,
meg néha egy egy idétlen énekszót hallasz mögötted
mert az osztálytársad szórakozva énekel neked.
Slattyogunk a műsor helyszínéhez lassan,
olyan lassan, hogy cipőnk mérete nagyobb mint a léptünk,
de haladunk.
Haladunk akár az idősek a halálba,
vagy mint fecskék ősszel az örök nyár otthonába.
Leülünk a helyünkre, várunk, mert mi voltnuk sorban
az első osztály ott.
Néznek minket, fényképezek,
mutatják hogy milyen büszkék is lehetnek.
Mi csak ülünk és várunk,
az eget kémlelve néha felnézünk és látjuk,
hogy lehet hogy égi áldást is kapunk a ballagásunkra.
Az osztályok sorra megérkeznek lassan
kezdődik a Himnusz a tiszteletünkre.
Tavalya végignevettem az egészet,
de most... Olyan más volt!
Nem bírtam mosolyogni rajta;
tudtam hogy ez nekem szól ma.
Komoly voltam és figyeltem,
de nem izgultam, hisz ez az élet rendje.
Volt két ének, pár vers, három búcsúzó
és végül a Szózat.
Felballagunk a terembe, mindenki fogja maradék csokrát
és kimegy a teremből.
Két  perc sem telik el, már üres a terem,
pedig ezelőtt 32 ember volt itt.
Vége hát mindennek,
maradtak a vizsgák és az emlékek.
Nem voltunk mi jó osztály, de élettel teli.
Hiányozni fog a nyüzsgés, és a sok ugratás,
de nem tehetek mást
behunyom a szemem, alszok pár napot
és elfogadom hogy ez az élet rendje.


Tiszaalpár, 2009.05.01. 16:05

Nem írok én verset, sem szonettet
sem eklogát vagy epigrammát,
vagy elégiát és szimfóniát,
csak azt mi szívem nyomja,
mindegy hogy milyen formát ölt hát.

Van egy lovagom, egy hódolóm,
egy olyan ember, akire mindig számíthatok,
mert maga a  megtestesült szerelem
öltött magára emberi alakot, hogy
édes páromnak szólíthatom.

Vicces név, de nem bohém életttel párosul.
Én szeretem s ő viszont szeret
s én ezzel már betelek.
Bár szívem telhetetlen
s többet akar, hisz ember
vagyok, gyarló s nyugtalan.

Nem akarok mást csak boldog életet,
szép kis házikót s pár kisgyermeket.
Messze van még ez az idő mert
nem vagyok más csak egy kis nebuló,
aki tágra nyitja csipáit hátha felfedez valamit
de nem látok mást csak nyomort és lelketlenséget,
ez lennék hát én is? Felelj ki olvasod!
Nem tudod? Rendbe, elfogadom.
Hisz én sem tudom a válaszom.

Ó, te társadalom! Miért csinálsz bohócot
belőlem? Miért jó neke, hogy amíg
mindenki jót mulat körülöttem,
addig én senyvedve szomorúan élem
meg ugyanazokat a pillanatokat?
Nem szeretem hogy ilyenné tettél
de örülök hogy ilyenné lettem.
Megígérem neked drága idő;
sosem úszom a halakkal együtt magamtól
úgy, hogy belássam teljesen, hogy
neked van igazad, mert semmi nem úgy
van, ahogy Te gondolod és
sokkal több érték van, mint ahogy mutatod.
Megtalálom az értékeket, ki is csiszolom,
bár sokat szenvedek értük, de ez az én feladatom.

Mint gyöngyhalász a tengeren,
lebukok én is, hátha meglelem azt
amit kerestem.
Találtam már pár szépet, de
nem elégszem meg egy egész életre.
Ha kell úszok lentebbés még mélyebbre
számolva az alsóbb sodrásra; nem számít!
Ez az én sorsom, ez az én feladatom,
ezt teljesíteni fogm, akkor is ha már nem akarom.
Ez vár rám, ez z én világom, mely
tele csalódással és szenvedéssel,
de én ezt mind büszkén vállalom.

Szeged, 2009.04.27. 23:03

Szememmel úgy érzem látok.
Kezemmel úgy érzem tapintok.
Fülem apró neszeket is meghall.
Orrom mint a jó szakácsé, mindent megérez.
Nyelvem, szám minden ízt megismer.
Szívem, mely repes mint a denevér, ha eljő az est
mert tudatom érzi hogy velem vagy most.
Ilyenkor szemmeml téged látlak,
bár nem tudom hol talállak.
Kezemmel bőröd símogatom,
hogy érezd szívem szívedbe itthon vagyon.
Fülem hallja szaggatott szuszogásod
s néha olyan mintha hasonmásod
nézne engem, mit már minden férfiben látok.
Ott vagy mindben. Az összesben!!
Barna szemek, hova legyek?
Ápolt rövid hajad, mintha zselével állítanád be;
erről is ki jut az eszembe? Te.

Nézem a tükröt. Visszanéz valaki,
de nem tudom hogy ki.
Boldog mosollyal az arcán,
csillogó kék szemek
foltokban meztelen váll,
de nem magát nézi, hanem a hátteret.
Ott suhant egy alak.
Vajon téged láttalak?
Bizony téged, mást senkit,
hisz nem tudok szabadulni tőled.
Nem tudok, nem is akarok, mert én így vagyok boldog.
Boldog vagyok, mert tudom,
hogy nem csak egy nő vagyok neked,
hanem annál sokkal több.
Mint egy múzsa adom az ihletet,
és versek adá adom az ívet.
De én mit kezdjek magammal?
Ihletem alig, szavaim fogyásban
de írok amíg bírom akár hibákkal.
Mert szívem nem nyugodt ha nem csinálom.

Szeged, 2009.04.23. 14:30