chillly24 blogja

Nem vagyok más csak egy merő fájdalom
aki nem szereti ha sajnálják tudod...
mindenki csak néz és kesereg,
viszont én csak kinevetem nyomorúságomat
s felszegett fejjel állok ha fáj is
hogy ne lássák rajtam ha bánt valaki
mert gyenge vagyok belül, kívül mégis erős
így legyen a talpán bárki is erős...
mégis gondolkozok és arra jutok
hogy csak én lehetek ennyire elfajulva
hogy mit szeretnék csak álom marad...
így maradok csendben s nem írok hisz nem érek semmit
majd egyszer megunom vagy örökre elhallgatok
méla bú a társam s a rezignancia
hiányzik egy dolog az életemből: hogy mi az?
mind az ami nincs a sorok között
s ezt te is látod, nem kell hogy válaszoljak...

Álom, valóság, bánat
mind egy-egy tanulékony állat...

Félelem, barátság, szerelem
hit nélkül, ezek nem létezhetnek benned...

Csalódás, magány, öröm
ezek mindig hirtelen kitörők
s nem engednek könnyen el téged
még ha szépen is kéred...

Marad a boldogság, a szeretet, s a vágy
mik örökké létezni akarnak mint naiv hibák...

Azt mondják változok,
én azt mondom újulok.
Néha furcsa vagyok,
de tudom hogy akik nekem fontosak
ők így szeretnek.

Nem szeretem magam,
nem vagyok több mint hús és vér
nem is érzem jól magam,
de a barátnőm mindent megér...

Irigy vagyok és boldog,
de egyik sem valódi érzés
színem a szürke, mit kék mögé rejtek
szívem fekete, mit még sosem láttatok...

Eszem s agyam elég gyors
még sem vagyok elég jó,
hogy azt tanuljam mit szeretnék
kerülőút az, amin mennem kell, még...

Az ember folyton csak küzd majd elbukik,
hogy megint küzdjön majd elbukjon,
s közben boldog mert küzdhet:
Boldog, mert azt hiszi hogy boldog...

A hit fontos, de csalfa lehet
mert a hit csak reményt fakaszt
nem a tudatot, a tudást
amely ellenőrizhetővé tenné az utad
s nem egy nagy becsapás...

Mégis azt mondom küzdjünk a hitért,
hogy hidd hogy van meghalni kiért...
Sokan mondják hogy változok,
de én azt mondom hogy újulok...

Beszélgetek, sétálok, látszólag örülök
végre nem vagyok egyedül
 támogat mindenben a barátnőm
mégis vele vagyok s hogy vagyok? Egyedül...

Sétálok vele és párjával a parton
egyedül érzem magam de nagyon
tervezik közben a közös jövőt
s azt mondják hogy én is benne vagyok

Én meglepődök, mégis harapok
s továbbra sincs jó kedvem
hisz nincs senki aki vigaszt hoz,
és aki jó lenne
az már messze elzárkózott.

Elfojtott szürke könnyeket nyelek a parton
s a két jó barátom nem tudja hogy mi a bajom.
olyan vagyok számukra mint egy testvér
mégsem elég nekem az ő jelenlétük.

Egy emberre vágyok, de tudom hogy hiába
s a szürke könnyzápor marad nekem örökre.
Szemem is beszürkül mint a színes szivárvány
nem lesz többé eső után már,
mert maradok egy hatalmas könnyekkel teli felhő
amit mindig is érdemeltem oly hőn...

Felesleges vagyok, vagy csak ezt érzem
s nem leszek most színes,
csak szürke mint az énem egyik része...

Legyek átlagos szürke?
Vagy csak éppen nem szürke?
Estleg majdnem mint a korom, oly fekete?
Talány az egész s az életem is
majd egyszer valahogy minden megoldódik...

Addig is hull a magasból a szürke könnyzápor
elöntve vele e szürke, érzéketlen világot!

Vidám vagyok, van ki táplál,
és nem érzem már a bánat szavát
csak a jóra gondolok
s nem érzem hogy más vagyok,
csak idő kellett hogy felépüljek
s ne a depim láthassátok.
Kellett hogy kiselefánt legyek,
ki keveset tanul de sokat felejt...
Kellett az idő hogy rám mondja a delejt
a bűbájt, mi újra feléleszt
vad valódi álmomból
mi keserűséggel töltött meg
de ezt már kihevertem.
Ég veled régi álmok,
most jönnek az újak, mik egyre forróbbak
s egyre inkább lüktetnek,
de elmondani nem merem
mert félek az érzelmeim csak figurák
melyek már semmit sem éreznek.
Lelkem újra szárnyal
ha a lantom nem is szólal
de élni élek és virulok,
sose sajnálkozzatok,
mert mindenki olyan amilyen
sose fordul ki magából
még ha úgy is látszódik;
csak az idő az mi játszik  velünk
s mi nem sokat változunk
de mégis magunk maradunk
és azok kik eddig is voltunk.
Meglátszódik arcunkon az idő
de nem szólunk mi semmit csak élünk tovább
lehajtott fejjel, majd újra felszegettel
hogy újra éljük minden hibánk
s újrakezdjünk, menetelünk az ősi úton
majd lassan elhalványulnk,
mint az álmok mik fiatalként erősek
csak öregkorodra elvesznek
maradnak az emlékek
majd egyszer azok is elvesznek
veled együtt...