chillly24 blogja

hittem a csillagoknak és most fáj
nem akartam és lásd muszáj
hogy engem ne szeressenek
muszáj hogy fájjon
mert fent úgy látják, ezt szeretem.

ígéretre ígéret fájdalomra fájdalom
mertem hinni a szépnek
de többet se reméljek...

mert újra és újra fájok.
Miért?
és mért pont én...?

vércseppek sokasága tűnik el belőlem
nem tudom milyen mező ahová tévedtem
valami új kezdődik és változás
nem tudom hogy ez milyen állomás.

kezdet vagy valami más.
ki ő? talán valami hasonmás?
olyan mintha ismerném részben
és mégis úgy érzem: félek

rettegek egy érzéstől mit régen éreztem
menekülök attól, mitől van hogy nem tudok
kerülöm a végzetem ahogy lehet
de valahogy mindig a karjában végzem, 
bárhogy is futok.

mért ilyen nehéz a felismerés és a kezdet?
félek arra indulni
most merre menjek?

nyár derekán megérett gyümölcsök
néha mégis úgy érzem kevés vagyok
sok a környezetemhez
mégis kevés egy egész élethez...

annyi lehetőség rengeteg fájdalom
minimális terhelhetőség
hatalmas bánatok

s mégis teljesítményem a felhőkben lebeg
annyi minden van ki épp ezért megvet
kinek szíveben csak az irigység fetreng
csoda hogy az esze el nem ment... 

kik félelemből élnek s ellenem tesznek
gyorsan elérik azt a szintet
hogy a magam életében lépni alig tudjak
most mondd akkor így hogy harcoljak?

fáj a felszínesség és a tisztelet hiánya
elég hogy mindent csak én kell hogy csináljak
s hogy mindezt csak azért hogy legyen
nem pedig egy szóért hogy: köszönöm!

éget az igazság hogy oda már nem kellek
s bánat dönti meg a szívemet.
mert hiányzik.

némán mit ér a szó
s vakon a betűk értelme?
süketen hallgatni az igazat
bénán futva követni...

reszketőnek mondani: Félj!
s bátornak hazudni
szemedből könnyet kicsalni
és a lelked mélyen elásni...

mondj hát reménye vesztettnek reményt
s a csalónak valót
ne adj a szegényeknek még több adót%
vezekeljen a bűnös, szabaduljon az ártatlan
s nem lesz majd az utcán olyan ki páratlan!

de ez nem most lesz...
még segítő kezet
s bátorító szót nem mondasz
vissza is csak egy nagy maszlagot kapsz!


Tiszaalpár, 2011.05.28. 22:22

megállók a fejezetek könyvünkben
ki hol meddig időzve
bámul a komor semmibe
mind az idő rabjai vagyunk
s oda a szép reményünk...

jön a busz s figyeled közeledését
öreg járat, kész roncs
repedt-karcolt kaszni, ütődött kerekek
szeretnéd ha a télnek lenne már ideje
smeleg odódban ocsúdnál hirtelen
létezne a varázslat:
hisz minden más reménytelen

a járgány megáll
s a kétely pillanata is tovább száll
Menjek vagy maradjak?
magadban már rég válaszoltál
lépsz egyet s még kettőt:
jegyet vettél: jöhet akár ellenőr (is)

a fék kienged csikorgása elnémul
utasok láttán a fejed elámul
de csüggedve zuttyansz egy üres helyre
senki sincs aki rád figyelne
hisz minden út lassú és zötyögős
honnan gondoltad hogy ez máshogy lesz?

magány és csendet kell hagynod szívednek
erőt és átgondolást otthagyott lelkednek
legközelebb ne bátnson meg senki ennyire
ne lásd meg tükörben a búval bélelt képedet..!

a busz lassít az ablakon kihunyotogsz
merő napsütés vakít a graffitik között
fejed lehajtod vársz még egy kicsit
átgondolod gyorsan: vajon mi lehet itt?
de a látvány túl szép hogy igaz legyen
az előző megálló is így kezdődött...

a járat megállt, az ajtó poros fényt okád
s az itt állók a nyaláboktól rettegve
lökdösik bentebb egymást
mint függő denevér ha fényt lát
vakon tapogatva menekül tovább.

Csengő hallik minden zárul
sötét életeket a fény már nem bánt...
ücsörgünk tudattalan, nézünk kifelé már
s újra döntünk: a következőn kiszállunk!

ólmos készülődés egyre határozott tekintet
de rajtad kívül senki nem tekintget
végül pár lábon áttaposva megnyomod a gombot
néhány sziszegés, meg hogy: "betöröm az orrod!"

ismerős csikorgás, utolsó rándulás
remegő korlát, felszegett tekintet
és irány egy újabb fejezet
talán jobb lesz mint a tavalyi nyaralás
s messze még a fárasztó őszöd...


Tiszaalpár, 2011.05.28. 21:53