chillly24 blogja

Egyéb
chillly24•  2009. augusztus 2. 19:19

Szólánc

Fodrozódó tükör, tükörsima tófelszín
felszíni fejtés, fejtése a létnek
a lét szabadsága, a szabadság lelkei
lelkek problémái, problémák orvoslása
az orvosok betegek, a betegek csak sírnak
síró gyerekek, gyerekek csínyjai
csínyok - emlékek, emlékek szavak - érzések
érzelmek melyek most pihennek...

chillly24•  2009. június 8. 17:43

A Regélőbe (szeretném)

Met és Tomi története

 Csak nézelődött ténfergett, nem is tudott igazán mit csinálni. A vonat már rég elment, de ő még mindig ott ácsorgott a peronon. Nem tudta elhinni, hogy ő elment. Már egy órája állt a peronon, az idő hűlni kezdett és rájött, hogy fázik. Zsebre tette kezeit, majd lassan elindult a pályaudvar kijárata felé. Közben a vele eltöltött időre gondolt, és ez átmelegítette. Boldog volt, de nagyon szomorú is. Már csak ő maradt neki az egész világban, mert szülei még kiskorában meghaltak, a bátyja pedig nem foglalkozott vele, mert neki volt egy fontos és magas beosztású munkája, amely nagyon sok időt igényelt. Egy helyen laktak elméletileg, de egyébként nem a bátyjánál lakott Matild. Minden idejét az iskolai haverjaival és barátaival töltötte. Ha úgy vesszük az utcán élt, kivéve az éjszakákat, mert akkor hazament aludni, de amikor felkelt akkor a bátyja már rég nem volt otthon. Minden reggelt hagyott neki valamennyit a konyhaasztalon, de ennél többet nem kapott tőle soha. Hogy aztán még szeresse is? Ugyan… sosem szerette őt úgy, mint még régen az édesapja, igen, még emlékszik rá, de csak nagyon halványan: kék szemek, majdnem fekete haj, de édesapja mindig mondta, hogy neki nem fekete a haja, hanem sötétbarna, és kerek arc. Kedves ember volt, és nagyon vicces, emellett mégis szigorú volt, de nagyon szerette… Egy könnycsepp készült elindulni szemcsatornájából, de mielőtt kibújhatott volna gyorsan visszaterelte gondolatait a mai valós világba. Miden reggel eszébe jut az, hogy mi történt akkor…
 Szülei, mint minden reggel beültek a kocsiba, együtt mentek mindig dolgozni majd egy kis idő után, eltelt összesen fél óra, amikor megcsörrent a vezetékes telefon. A megyei kórházból telefonáltak. Matild nem tudta, hogy ki hívta őket, mert bátyja vette fel a telefont, mint mindig, majd összeráncolt homlokkal elment, és nem mondott semmit. Majd egyszer visszafordult és azt mondta:
 - Met, bármit is hallasz, ne hallgass rá, csak menj el az iskolába. Majd szólj, ha végeztél, és elmegyek érted. Rendben? Csak menj el rendesen iskolába, és ne higgy senkinek. Rendben? Megértetted? Vigyázz magadra… - ezzel magára hagyta Matildot. Ő csak értetlenül ácsorgott, majd órájára nézett és a szokásos reggeli teendőket megcsinálta, szendvics, összepakolás, táska… Egyszóval minden megvolt.
 Útközben a szokásos tempójában, ráérősen kényelmesen sétált az iskolába. Minden reggel ilyen volt. Most úgy döntött, hogy inkább bedugja a fülébe az mp3 lejátszójának fülesét, szerencséjére… Feltekerte a hangerőt majdnem maximumra és nem figyelt másra csak, hogy hogyan pakolgatja maga elé a lábait: Nahát, olyan mintha ó-lábam lenne, és hasonló értelmetlen apróságok jártak a fejében.
 Mellette az úttesten egy mentőautó száguldott el, de ő mit sem hallott az egészből, hála a zenének, ami a fülében dübörgött. Pedig abban a mentőautóban feküdt véresen az édesanyja, édesapját már elvitték. Mire észrevette, hogy egy mentőautó ment el mellette addigra az már jó száz méterre lehetett tőle, de nem foglalkozott vele, hiszen biztos, hogy nem a szüleivel van gond vagy a bátyjával… Mindig is furán viselkedett a bátya Tomi, de már megszokta. Szülei pedig mindig óvatosan közlekednek, és nem lehet velük probléma…
 Suli előtt találkozott még a haverokkal. Csengőig még volt fél óra szokás szerint, bandáztak, beszélgettek, nevetgéltek és azt csinálták, amit minden reggel: szórakoztak. Ki-ki rágyújtott reggeli gyanánt, vagy volt, aki most ette meg a reggeli szendvicsét, de az a szokásos alapzaj mindig megvolt, beszélgettek és még a suli előtt lazultak egyet. Bár suliban is lazák voltak, tanulni nem tanultak mégis jó jegyeik voltak viszonylag. Jó eszű fiatalok, akik inkább a társaságukat tartották nagyra, minthogy a tanulást… Ilyen volt Met is, - Matildot otthon és az iskolában is Metnek hívták, mert kiskorában nem tudta kimondani a nevét hogy Matild, és csak annyit mondott, hogy Met. Ezen mindig jót nevettek, hogy Met nem tudja kimondani a saját nevét, és más szavakat sem, ilyen például a zsebkendő, amit sejkeny-ek mondott mindig, és a Napot is sikeresen elnevezte Apitasznak. – A banda épp arról beszélgetett, hogy kiét mehetett a mentő. A találgatásba Met is beszállt, mert ő nyugodt lélekkel tudta, hogy a szüleivel és bátyjával biztos, hogy nincs semmi gond. Arra gondoltak, hogy biztos azt a járókeretes nénikét ütötték el, aki mindig az út szélén szokott ácsorogni. Tudni kell a néniről, hogy macskamániás, és a cicákért bármit megtenne. Például ha valamelyik nyarvogós tappancsos az utca közepén ácsorogna, akkor biztos, hogy utána menne, hogy elzavarja onnan. Mocskos vicc, de fiatalság bolondság… Ők még ne értik azt, hogy milyen az, amikor egy hozzátartozód balesetet szenved. Hogy látod, hogy alig kap levegőt, vagy csak lélegeztető gépen lélegzik. Esetleg kómában fekszik melletted és nem tudsz tehetetlenségedben mit csinálni csak sírni, vagy ott csücsülni mellette a kezét fogva a látogatói széken, amikor már minden tagod elzsibbadt, és vége a látogatási időnek, de te még mindig ott ülsz, vagy már alszol a szeretted mellett, hátha most fog a szemhéja megrebbenni… Ők még nem érezték ezt sosem. De aki érezte, mélyen hallgatott, és újra felelevenedtek benne az akkor átélt borzalmak. A „drága” társaknak persze ilyenkor nagy a szájuk, de amíg meg nem tapasztalod addig biztos, hogy nem fog változni a viselkedésed. Met is azt a tipikus faragatlan viccelődő napját folytatta ahol tegnap abbahagyta. Már rég elfelejtette azt, hogy a bátyja mivel búcsúzott.
 Az iskola nagyon unalmas volt, ráadásul nem is egy osztályba járt a haverjaival, így mondhatni, hogy eléggé egyedül érezte magát órákon, de a szünet mint mindig az udvaron a haveri körben zajlott. Az iskolai nap lassan a végét járta, az utolsó órán ült Met, amikor benézett az osztályterembe az igazgatóasszony, körbehordozta a tekintetét az osztályon, majd megállt Meten. Met épp egy galacsint készült eldobni a nagyon utált barbi-lány hajába, már majdnem megcélozta és eldobta a galacsint, amikor a nevét hallotta:
 - Regős Matild. Kérem, fáradjon ki a teremből, beszédem van Önnel.
 Met ráérős léptekkel kiment, majd a bátyjával találkozott szembe, de ez nem az ő bátyja volt… A szemei kisírtak voltak, csupa könny és be volt dagadva.
 - Mi van bátyó? Csak nem elhagyott Kittike? – érezte Met, hogy most túl messzire ment, de látta, hogy a bátyja nem reagál. Ránézett az igazgatóra, majd újra a bátyjára. Kezdett aggódni, és toporgott, egyik lábáról a másikra, másikról az egyikre. Szíve egyre hevesebben vert, érezte, hogy valami nagy baj van.
 - Mi a baj? – kérdezte. A bátyja nagy levegőt vett, belenézett Met szemébe, megborzonott, majd megszólalt:
 - Anyáékat ma reggel baleset érte, és mind a ketten meghaltak. Anyut mentővel szállították kórházba, de mire beértek addigra meghalt. Nem tudták újraéleszteni. – Tomi szemeit újra könnyek halmozták el, de csak tétlenül ácsorgott és könnyeivel küszködött. Et nem tudta elhinni. Sokkot kapott. Ezért mondta reggel a bátyja hogy ne higgyen senkinek? De… Apa és anya még ének! Nem halhattak meg! Ez lehetetlen! – Kezdte megérteni a veszteséget, de nem tudta felfogni, hogy a szülei nincsenek többé. Lassan könnyfátyol ereszkedett a szemére és zokogva borult bele Tomi vállába. A két testvér, akik sosem voltak összenőve, akkor egymás vállán sírtak, és tudták, hogy nem maradt nekik senki, csak ők maguk. Megértették a másik fájdalmát, mert nagyon jó szülők voltak… A legjobbak. Mindent megértettek és megengedtek, viccesek voltak mind a ketten és sosem voltak nagy családi viták vagy veszekedések… Az otthon volt számukra a nyugalom.
 Met és Tomi sosem voltak a legjobb testvéri viszonyban, és a baleset után sajnos még jobban széthúztak. Met a munkába menekült és a barátnőjénél vigasztaltatta magát, míg Met a barátaival lógott naphosszat. Tomi lett Met gyámja, beköltöztek egy panelházba a családi házból, és szomorúan tengették mindennapjaikat. Minden nap ugyanolyan volt, reggel korán ment Tomi, majd hét óra körül Met a gimibe, egész nap üres a lakás, és nehéz élet.
 Sok hasonló ember van a mai világban, akik hasonlóan nehéz problémákkal küszködnek, de nem szabad magunkba fordulni, és elutasítani azt, akit szeretünk, főleg akkor nem, ha családtag. Vigyázzunk magunkra és egymásra, hogy boldog életet élhessünk!
 Met megtalálta élete szerelmét, akire támaszkodhat, de messze laknak egymástól. Majd ha betölti a tizennyolcat hozzáköltözik és nem érdekli már majd más, csak Balázs. Lassan hazaért. Most a haverok sem érdeklik, csak ledőlni az ágyba, és aludni egyet, mert a hétvége nagyon fárasztó volt, egyben felhőtlenül boldog is… Mosolygott egyet Met, oldalára fordult majd nyomban elaludt…

 
1...456