Hűvösön..

Szívek örvénye, 

Emberek törvénye szerint, 

Egymás között kering, 

Félve, hogy a fényük kihúny halkan.. 

Mindennek két oldala van, 

Mint a levélnek, 

Egyik fele vad zöld, 

Másik halvány mégis fontos, 

A tápanyag ott áramlik széjjel most. 

Sárgulnak a levelek, 

Mint az időt nem álló fejünk, 

Van ki deresbe bújtatja búbját,

S belefeledkezvén ül a múltján. 

Kizökkent az idő, 

Néha fut, van hogy mászik, 

Nincs rá mód, hogy egyenletesen szálljon. 

Ő egy buja madár-fonal, 

Ki úgy rángatja madzagját,

Ahogy épp táncol a bábunk, 

Nincs rá gyógyír, 

De lehet finomítani, 

Érezni, törődni, s nem félni. 

Furcsa dolog ez az időugrás, 

Minő csíny, minő szép változás, 

Kinek élet, kinek elhalás, 

Attól függ ki miként éli át. 

A csapdánk mi magunk vagyunk,

A börtönünk, s az őr egyben, 

A választás a tiéd, 

Ülsz vagy szabadon döntesz önfeledten? 

S ím csak egy levélkép, mi elgondolkodtat, 

Fránya idő, hagytalak hogy kizökkents. 

Fejem még nem ősz, csupán kiszakadtam, 

Mint ahogy oly sokszor tévelygek benned. 

Csodás ugrálás, előre s hátra, 

De ha kell megfogom a mostot, 

S látom az édes pillanatot. 

Sokat tanítasz, gondolkodok rajtad, 

Te vagy a tanítóm s a butítóm is egyben.

A látszatra már nem adok hitelt, 

Pont ahogy kérted, 

Figyelek, megjegyzek, eltárolok mindent, 

Mint hű barátod a börtönőr,

Néha figyelem magam, ahogy ülök a hűvösön.