Hölgy a hegyen

Testem huzalok tömege,

Szíven s éren át,

Vérem fut, 

Rohan bennem tovább.

Forrongó lávaként horkant nagyot,

Majd visszabúj a mélybe, 

Hogy elbújjon a hidegbe. 

Visszaránt a jelen néha, 

S lezökkenek magamba, 

Szögesdrótot húzva falnak. 

Furcsa az egyedüllét, 

Békés és némán kiált, 

Nem tudhatod, 

Kibe botlasz a következő sarkon már. 

A világ felgyorsul, 

S csak ülsz a vonaton, 

Néha egymás mellé szólnak jegyeink, 

Majd csendben elköszönünk. 

Figyelek, pillogok, 

Jé egy naplemente, 

Elsodorja szívem ez, 

Ma este.

Holnap vajon melléd szól már jegyem? 

Ki lesz az én hű Kedvesem?

Ki lesz az, ki szíve s szavai is

Engem keresnek? 

A válasz csend, 

Csak remélem, 

Hogy végül nem leszek 

A magányos hölgy a hegyen.