Hajnaltánc (próza)

 Már lassan felkelt a Nap, a narancs - rózsaszín árnyak szívesen kúsznak az ágyadon, a takaródról a párnára. A nyári napfelkelte mindig szebb, mint bármelyik másik évszakban... Ez minden nyári nap egy-egy csodája, de nem képes mindenki felismerni a hatalmas élményt, amely megfigyelése közben képes vagy mindenről elfeledkezni. Merülj el az óceánhullámokban, az agyi impulzusokban! Hidd el ha gondolkodni kezdesz, bajod nem eshet. Talán csak annyi, hogy a fantáziád túlszárnyal mindent. Néha kell is hogy szárnyalj, hogy mindent magad mögött hagyva csaj a képzelet egén repülj és ott cselekedj. Ilyen a hajnali merengés is, melynél nincs szebb kerengő itt, széles e világon.
 Csodás némán zajos pillanatot élsz át, s azon nyomban várod a csodát, a szél simogatását, keresed a vágyaid forrását: a nagy fantáziát... és még mindig tart az örök illanó pillanat.
 Szemed rebbenve bámul tovább a semmibe és látod a színek változását. Látod ahogyan lopva csókolják egymást, és szemérmesen kérik egymást a nászra s felkérik egymást egy táncra. E tánc az örök-illó életük, mi egy perc és kihúny a fény, eltávolodik a lét és süketen hallgatják tovább a sikító Nap szikrázó hangját, hőn várva az ő lehullását, a sziporkázó napnyugtát, a szemet gyönyörködtető sötét éjszakát. Mert utána újra kezdődik a nászuk, az örök - színes táncuk, mit újra bámulva átélsz s mámorban úszva átlépsz az álmok színes hajnal táncába, mit csak megfigyelőként láthatnak az illetéktelen szemek, kik ettől szárnyalnak, majd újra a földön ébrednek...