Elfeledlek

sóhaj fojtja némaságom
gondolatom kavarog
mint a nagyi a lekvárt
én a lekvár, te a nagyi:
összenőttünk.

Egymáshoz tartozunk,
mint a fa s a kéreg
öt kis levél egy levélnyélen
porzó s bibe egy virágon
köröttünk táncoló máhek dongicsálnak.

Szemed tükre élvezettel szántja
pöre lelkem darabjait,
én vagyok az égősor
s te a dugaljzat
összekapcsol minket 
egy meleg áramlat
miben vígan úszkálunk egyre
együtt mászunk egy magas hegyre.

De az emelkedő után nincs út
a bűnöm után féktelen harag gyúl
saját magamnak!
Hogy tehettem ezt?! Ez a norma?!

A lejtő gyorsít aztán megáll,
s elfeledem addig szemed sarkát,
újra átlag leszel s én megyek előre;
nyitott szemmel járok 
s elfeledlek egy örök időre...

Kiskunfélegyháza 2012.05.16.  17:33