El, el...

el, el messzebre
annál is inkább mélyebbre
és sohse fentebbre...

mert ezt érdemlem,
egy öszvér a szerelmem:
egy bántani képtelen, ködkép...

magányosan félve,
de sajnos élve
rettegve a világtól
rettegve magamtól...

hagyj engem békén most már,
hazug mosolyt az arcomra ne csaljál!
légy boldog akivel akarsz,
többet ne keress egyhamar...

felkavartál s bíztam hogy élek,
de újra kicsavartad belőlem a vizet
mert rongy vagyok, egy ócska cafat
ne nézz rám, ne keress sohasem...

elegem van a megtévesztő világból,
az összes negéd karjából
képek, videók hadából
a szerelem fájdalmából...

mert fájok...
már megint...
mindig én fájok...
miért...?