Egyedüli

Megint egy reggel,

Felkel s megindult, 

Lelkem a kávéra tisztul, 

S lépkedem határozottan. 

A tél fenyegeti fátylam, 

Finom karcos hidegbe vágytam, 

S köd fojtogatásával érzem, 

Lassan megkapom amit kértem. 

Utak csendes sirámát hallgatom, 

Kevés az ember s a forgalom, 

Mind otthon borulnak egybe, 

Advent szent hitét erősítve. 

Ím csak én ballagok nyugodtan, 

Szívembe fagy e kedves szólam, 

Mit lépteim zongoráznak, 

Két rövid két hosszú, ti-ti tá-tá.

Így egyedül kedves csak menni, 

Elmenni kedvenc vízhez szárcsát lesni, 

De ők is tudják, már hideg van, 

Elrepültek oda, hol lábuknak nincs fagy. 

Csendem átöleli a holt tájat, 

Mindig van mit szépnek látni a világban, 

S bátorítani kis lelkeket, 

Mint szerető anya a gyerekeket. 

Egyedül lehet csak igazán látni, 

Milyen értékeket hagyunk el hiába, 

S értékelünk újra, ha megküzdünk érte, 

Egyedül élni s égni, sosincs hiába.