Csendre éhezve

Komorság, drága barátom,
egyedüllét, fenséges királyom,
némaság, hű szolgálóm,
miért nem értenek titeket e világon?

ha közétek férkőzöm, 
fel akarnak rázni,
mintha alvó volnék,
beteget kiáltanak.

Szükségem van rátok,
drága fellegek,
magasból némán lesni az embereket.

Megérteni felesleges fecsegéseik sodrását,
meglátni lényegét a társaság kiabálásában,
átérezni a balga társas lény forrását...

Hiába; nincs szükségem most mindezekre,
nekem csak csendre, rendre, elmélkedésre
kellene egy kis idő..

Néha az elme kér egy kis pihenőt, 
nem fér a sok új bent,
hagy ülepedjen a por ott,
ahol szélvihar söpört végig.

Feldöntött mindent,
érzelmeket és elveket,
a miket s a miértjét,
a hogyan s a mikéntjét.

Adj hát csendet néha,
legyen nyugalmad,
vonulj néha vissza
elméd felett legyen uralmad.

S ha ez sikerült,
újra kell a sok barát,
kell a felesleges szópazarlás,
kell az újdonságok felhalmozása,
hogy újra remeteként csendet kérjek,
s nyugalmat találjak.