Tarcal harca

TARCAL HARCA



I.


Rengeteg erdőben, erdő sűrűjében,
hol az órjás fáknak sokasága ében,
van egy pici falu, csupán csak pár háza
fürdik a napsugár arany áldásába.


Keskeny tér a tisztás, ahol dolgos népe
nap mint nap a munkát oly serényen tésze.
Köröskörül vadon, amerre csak szem néz,
nem bolygatta nagyon se ember, se más kéz.


Pici falucskában, egyik házikóban,
öreg anyóka él, fekve ágyikóban.
Nem tud járni szegény, béna lába, s karja,
nyomorodott testét két pokróc takarja.


Egyetlen rokona unokája, Tarcal
viseli a gondot rá mosolygós arccal.
Szolid ez a legény, de aki ismeri,
bántani egy szóval bizony őt nem meri.


Mert daliás termet, izmos ám a válla,
de az arca szelíd, s leányos az álla.
Munkában mit gondol, mindent hamar elér,
talán bizony három emberrel is felér.


Szerény a kis szoba ahol ketten élnek,
szegénységük miatt senkitől sem félnek.
Nyitva van az ajtó, mindenkinek tárva,
még az éj alatt sincs sohasem bezárva.


Tartozik a házhoz egy kicsiny kertecske,
s tejéért karámban bent mekeg egy kecske.
Megterem ott hátul, ami csak szükséges,
mi gyomornak, testnek jó és egészséges.


Néhanapján vadért a vadonba tér be,
s otthon rakja a húst a füstölő térbe.
Egyetlen egy dolog, ami szomorítja,
jó nagyanyját, szegényt, betegség szorítja.


Gyógyfüveket szedett, gyökereket ása,
hátha volna egynek a kórra hatása.
Széles rengeteget, sok erdőt bejára,
de nem talált gyógyírt nagyanyja bajára.


Történt pedig egy nap, mily furcsa az élet,
azt mit oly keresett, végre az övé lett.
Hogy hogyan is történt Tarcallal, s nem vélem,
adj kis időt nekem, rögtön elmesélem.


II.


Erdei ösvényen egyik nap vadászott,
mikor egy aprócska állat elé mászott.
Gondolta a legény, több időt nem húzok,
mert "jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok".


Elővette íját, felajzotta rendben,
de a kicsiny állat megszólalt a csendben.
Ne bánts engem legény, nem töltöm meg bendőd.
Pici vagyok, látod, nagyobb a zsebkendőd.


Tudom ám azt, miért erdő mélyét járod
és reggeltől estig a szerencsét várod.
Keresel egy füvet, mely gyógyítja nénéd,
bénaságát oldja, s visszahozza fényét.


Éltemet ha hagyod, bőrömet nem bántod,
ígérem hogy leszek a legjobb barátod.
Hogyha bajba kerülsz, bárhol vagy a honban,
szólíts engem bátran, ott termek aznyomban.


Töri ám a fejét Tarcal a nagy gonddal,
mit csináljon mostan ezzel a bolonddal.
A szőrméje kevés, a szavai hatnak,
s igazat ad végül az okos állatnak.


Menj utadra vígan, meghagyom az élted.
Nem vagyok halálod, ha bundádat félted.
Ezzel fordult volna, hogy majd haza tére,
de a kicsi állat szól újra feléje.


Farkamból e csomót rakd el rossz időre,
higgyél nekem tehát és ne legyél dőre.
Három farkamszőre kisegít a bajban,
mégha ellenségid lennének is rajban.


Elrakta a csomót Tarcal most nevetve,
s hazaindult fürgén, íját vállra vetve.
Otthon a nagyanyját rossz színben találta,
s eddig víg szeme a sírást meg nem állta.


Elhatározta, hogy bármibe kerüljön,
gyógyírt keres bajra, addig vissza nem jön.
Felkutatja, bárha itt hagyva jószágot,
be kell érte járni hetedhét országot.


Jó nagyanyját pedig ekképp szólította,
mikor már az idő csúnyán szorította:
El kell mennem néne, hogy megmentsem élted,
addig a szomszédok majd törődnek véled.


III.


Hajnal hasadtával nekiindult bátran,
bele a vadonba, majdhogynem ruhátlan.
Napokig bolyongott, mindig csak előre,
a szúrós ágaktól cserzett lett a bőre.


Ám egy idő múltán lelankadt a kedve,
mikor ott találta magát eltévedve.
Erdő sűrűjében, vadon közepében,
ahol nem jár ember, nincsen út az éjben.


Mikor már kétségek szálltak szegény főre,
lám eszébe jutott az állatka szőre.
Elővevé akkor, hármat kiszakíta,
s mormolván a nevét nyomban odahívta.


Lássatok hát csudát földön és az égben,
megjelent, kit hívott, ott a sűrűségben.
Kettévált az erdő, széles ösvény járta,
s Tarcal továbbléptét hívogatón várta.


Azt, mit te keresel, megtalálod ottan,
szólt a kicsi állat, míg állott nyugodtan.
Kövesd ezt az utat, elvezet a célig,
no de nem leled meg, hogyha jutsz csak félig.


Nehéz próba vár rád, szükséged lesz észre,
s elpusztulsz, ha a bajt későn veszed észre.
Itt egy csodapallos, melyen fénypont játszik.
Varázsereje van, ez már egyből látszik.


Azzal eltűnt ki szólt, mintha kámfor lenne,
s Tarcal döntött végül, inkább tovább menne.
Figyelte az utat mialatt haladja,
nehogy csapda fogja vagy állat ragadja.


IV.


Amint óvatosan haladt, nem sietve,
fürkésző szemeit jobbra-balra vetve,
hirtelen az úton széles kapu nyílott,
mely a belsejébe csalogatón hívott.


Meglepődött Tarcal, de bátor volt szíve,
s belépett a résen szerencsében híve.
Hát egy szörnyű medve, két lábára állva
őrizte a kaput belülről strázsálva.


Ki fia vagy ember, keresed halálod?
Mert ha tovább lépel, azt itt megtalálod.
Dörgé a fenevad a merész legényre,
nem vitás hogy immár mi vár itt szegényre.


Ez aztán nem tréfa, gondolja most Tarcal,
de azért így fordul hozzá szelíd arccal
és reméli talán dühe is felenged.
Ha megtudja célom, engem tovább enged.


Néhány rövid szóval hamar elmeséli,
napjait a nénje mily betegen éli.
Keresi a füvet, gyógyítót, varázsost,
bénasága ellen szerfelett hatásost.


Ám a szörnyű állat nem hallgat a szóra,
oszlopos lábai járnak most rugóra.
Ugrik a legényre, hogy széttépje nyomban.
Legjobb helyen lész ő - véli - a gyomromban.


Jaj mi lesz most Tarcal, hiszen rögtön véged,
s nénéd halott, hogyha késik segítséged.
Ne féltsétek azért, helyén van az esze.
Kapja a pallosát, s lesújt vele. Nesze!


Varázsos fegyverét vitézül forgatja
és amit az elér, épen dehogy hagyja.
Ömlik vére, nyála bőn a sebzett vadnak,
rémítő izmai fenemód dagadnak.


Szikrázik az acél, mintha nőne kedve,
ezer sebtől vérzik már az órjás medve.
Ennek ellenére harcát bőszen állja,
mert halálos pontját pallos nem találja.


Fárad már a legény, pegyhül a két karja,
bárhogyan is győzni ellenét akarja.
Felordít az állat, mikor veszi észre,
hogy az ember gyengül, s nem figyel a vészre.


V.


Érzi erejének kifogyott a tára,
s Tarcal készen indul utolsó csatára.
Hirtelen ötlettől vezérelve tette,
hogy a kapott farkat gyorsan elővette.


Tört pillanat alatt szőréből kitépett,
majd nevet mormolva gyorsan oldalt lépett.
Ez volt szerencséje, mert a fenevadja
előző helyében másképp megragadja.


Ne lankadjál legény, nem kell kishitűség,
mert kinek barátja van, ott győz a hűség.
Máris itt van veled, társaival Batka,
kedvenced a merész, kicsinyke állatka.


Piciny ez az állat, de bizony nagy lelke,
győzelemnek nyitját azonmód meglelte.
Medvének sebeit, amit Tarcal vága,
egy-egy batka vitéz neki kezdé, s rágja.


Iszonyatos érzés, őrjítő a vadnak,
vérben forrt szemei nyomban kigúvadnak.
Kegyelemért eseng, hogy mindenki lássa,
nem hiányzik itt már pallos suhintása.


Hagyd meg életemet, egyre csak azt mondja.
Látszik, hogy valóban igen nagy a gondja.
Tudom ám a helyet, ahol füved leled,
hogyha megengeded, tartok oda veled.


Veszélyes a járás embereknek ottan.
Szörnyek laknak arra, rútak kimondottan.
Félelmetes lények, nagyok, vadak, ősek
és emellett bizony roppantul erősek.


Elkél ott egy barát, sőt nem egy, de három.
Tehát válaszodat esdekelve várom.
Megölsz, mert haragszol rám, s a viadalra,
vagy fordítsam sorsod fényes diadalra.


Gondolkodik Tarcal, mert a kérdés kényes,
de mackónak szeme könnyeitől fényes.
Megsajnálja szegényt, s apró köhintéssel
szól a batka hadnak egyetlen intéssel.


Szabadul a mackó, most már vidul kedve,
mintha mókus volna, nem pedig egy medve.
Ugrándozik arra és szökellik erre,
hálálkodik bőven, s máris útra kelne.


Tarcal pedig közben széles sóhajtással
búcsúzkodik, s beszél még a jópajtással.
Ne feledd el legény máskor sem ha baj van,
tépd csak ki a szőröm, s ott termünk a bajban.


Mondá kicsiny Batka, s egyetlen perc alatt
Batkáék hadából hírmondó sem maradt.
Ahol voltak előbb és a fűben ültek,
már csak puszta tér van, végképpen eltűntek.


VI.


Jól van mackó koma, ideje indulni,
mert a drága idő sajnos kezde múlni.
Szóla Tarcal most az újdonsült barátnak,
s azzal mind a ketten útnak nekivágnak.


Elöl a nagy medve az irányt mutatva,
mögötte a legény, serényen baktatva.
Késő délután van mire hegyre érnek,
s elhagyott barlangban nyugovóra térnek.


Fáradt ám az állat, elnyomja az álom,
a legény is alszik puha mackó vállon.
Így történik meg, hogy nem figyelnek zajra,
s nem riadnak fel a borzasztó nagy bajra.


Óriási kígyó - van vagy harminc méter -
kúszik a sötétben, hogy őket nyelé el.
Fatörzsnyi gerince iszonyatos széles,
minden élőlényre szörnyűmód veszélyes.


Ébredjetek gyorsan, ne legyetek étek,
hatalmas testével épp most ért elétek!
Oly erősen fojtó, s roppant szorítása,
hogy benn reked foglya végső sóhajtása.


Kezdené először Tarcallal a dolgot,
gyűrűzi őt máris, de a medve morgott,
s felugrik helyéről, neki a hüllőnek,
mint mikor golyóbist puskából kilőnek.


Ragadja a kígyót a legény válláról,
s szorítja, ám de az ledönté lábáról.
Izmos manccsal törzsét kapja el marokra,
s a barlang porában kelnek most birokra.


Rémítőn szorítja, erős a nagy medve,
de akkor sem győzné, ha erősebb lenne.
Úgy tűnik kígyótól nincs mód menekvésre,
mert gyűrűit fonja gyilkos ölelésre.


A szeme kidülled, s lóg a mackó nyelve,
már az egész teste gyűrűvel van telve.
De most eszmél Tarcal, s pallos suhintással,
leszeli a fejét egyetlen csapással.


Döngve esik le a szörny feje földre,
s ahogy szűnik élte, teste válik zöldre.
Vonaglik egy párat, szorítása múlik,
majd az órjás hüllő végleg kimúlik.


Szegény mackó amint nyűg róla lehulla,
álomba zuhan és alszik, mint egy hulla.
Sok idő eltelik, míg erejét végre
visszanyeri, s újra ép az egészsége.


VII.


Az órjás hüllőtől így megszabadulván,
folytatták útjukat új erőre gyúlván.
Hamarosan vulkán oldalához értek,
ahol sziklarésben lávatüzek égtek.


A hegy kráterében iszaptó fortyogott,
s felszínén millió bugyborék hortyogott.
Lávató közepén egy magányos sziget
emelkedett ki, mint sivatagban liget.


Ott terem a növény, amit régen lesel,
mit másféle tájon hiába keresel.
Mutat most a mackó a kicsiny szigetre,
első pillantásra ami nincs is messze.


Ámde által jutni, még ha nem is széles,
a fortyogó katlan szörnyűmód veszélyes.
A tónak iszapja oly forró és éget,
hogy ha beleesünk, érünk csúnya véget.


Igazat ad Tarcal a mackó barátnak,
mert hiszen szemei szintén mindent látnak.
De gondol merészet, hátha Batka mára
tud megoldást megint, itt e problémára.


S ahogy mondja nevét és szőrt tép álltában,
megjelenik Batka azon minutában.
De nem ám egyedül, hanem roppant haddal,
hogy az erdő telve e picinyke vaddal.


Egyik batka csapat iszonyú sok néppel
gyürkőzik a fáknak most eltökélt képpel.
Tövénél elrágják és döntik halomba,
majd lekerül róluk a fenyőfa lombja.


Kopasztott szálfákat másik batka horda
fogja és vonszolva tó partjához hordja.
Ott a gerendákat le a földre vetik,
majd utána sorban iszapra fektetik.


Épül palló gyorsan, mert úgy van megoldva,
hogy mindegyik szálfa másikhoz van toldva.
Hamarosan szemmel látni is élvezet,
hogy a túlsó partra egy keskeny híd vezet.


Amint készen a híd, Tarcalék rátérnek
és néhány perc alatt szigetre átérnek.
Odaát a parton megköszönve százszor,
búcsút vesznek végül Batkáék hadától.


VIII.


Eltűnt a sok állat, nincsen semmi nyoma.
Ketten maradtak csak, Tarcal, s medve koma.
S mert a messzeségben óriás fát látnak,
veszélyes útjuknak ismét nekivágnak.


Ama fa gyökerén terem csodacserje,
hogy tőle erejét nénéd visszanyerje.
De bizony nem könnyű közelébe jutni
és ha nem vagy bátor, még el lehet futni.


Mert az odvas tölgyfát bent egy sárkány lakja,
s ha valakit meglát, szörnyű a haragja.
Nincs ki szembeszálljon e pusztító vésszel.
Nem győzhetsz ellene erővel, csak ésszel.


Meséli a medve, s egy rövid időre
leülnek tanácsra egy fekete kőre.
Megbeszélik hamar mit fognak csinálni,
melyikőjük mikor, hogyan, s hol fog állni.


Odaáll a mackó a fa odújához,
hogy kihívja harcra a sárkányt magához.
Ezenközben Tarcal a fát megkerülvén,
csöndben megtelepszik egy tölgyágra ülvén.


Ahogy elgondolták, úgy is tettek végre,
de azért szükség lesz egy kis szerencsére.
Mert bőszen a sárkány kiront most és tombol,
maga körül mindent a földig lerombol.


Támad a medvének, nem pazarol időt,
na de az sem bolond, s veszi a nyúlcipőt.
Szélvészként elszalad, ina szakadtában,
de a szörny is ott van, mindig a nyomában.


Csak erre vár Tarcal, leugrik az ágról,
s letépi a növényt odú kapujából.
Rohan vissza, s mikor ér a híd végéhez,
odafüttyent nagyot a szegény medvéhez.


Aki mikor hallja, veszi fontolóra,
s még gyorsabban száguld a keskeny pallóra.
Egy pillanat alatt a hídon átszalad,
mikor még a sárkány csak közepén halad.


Nagyok a gerendák elejétől kezdve,
de nem egy sárkányhoz vannak méretezve.
Megbillen az egyik, elsüllyed a széle
és a förtelmes szörny is elsüllyed véle.


IX.


Nem volt tehát szükség fogra és körömre,
ésszel győzték le őt, s most kapnak örömre.
S mikor mindegyiknek csillapodott kedve,
kissé szomorúan így szólott a medve.


Búcsúzzunk el most már, elérted a célod.
Vágott jól az eszed és pallos acélod.
Kezed közt van mi volt sárkány szeme fénye,
tiéd e világnak legdrágább növénye.


Vigyázz jól reája, mert megérdemelted,
hiszen érte többször majd halálod lelted.
Ezzel mackó koma szelíd mordulással,
elválik Tarcaltól lassú cammogással.


Nehéz volt az útja és hosszú idáig,
de vissza már Tarcal sietett hazáig.
A sokféle tájék, hol harcait tette,
lassan-lassan eltűnt, elmaradt mellette.


Gyorsan haladhatott, mert volt szerencséje,
az útjában senki nem kötött beléje.
Így vándorlásának harmadik napjára,
ráismert távolban szülőfalujára.


Jaj, de mi az a nép a falu szélében,
mért áll ott sok ember talpig feketében?
Talán bíz elkéstem, s minden hiába volt,
mert az édes néném már nem élő, csak holt!


Gondolja jó Tarcal és ez hozza lázba,
összeszorult szívvel lép be most a házba.
Utolsó kenetre hívták ki a papot,
fennen olvassa föl a biblia lapot.


Isten szenteltesse, benne van a szóban,
a nénjének lelke van eltávozóban.
Nyugalomban számos éveit leélte
és most már csak alig pislákol az élte.


Még nincs veszve semmi, én megmentem lényét!
S azzal kapja Tarcal a csodás növényét.
Vizet forral gyorsan és beleaprítja,
csodás ital lesz ez, ami meggyógyítja.


Amidőn elkészül, azon hamarjába,
óvatosan önté nagyanyja szájába.
S mikor első kortyát lenyelé a nénje,
megváltozik máris fakó arca fénye.


Rózsaszínné válik, kipirul a bőre,
s inkább hasonlít már egy fiatal nőre.
A második kortytól, a nép száját tátja,
felkel és kisétál kunyhó ajtajába.


Imát mormolt Tarcal, majd sírásra fakadt,
örömében szíve majdhogy meg nem szakadt.
Mert nénjének egyből megszűnt bénasága,
s csodásan visszatért régi ifjúsága.


Hát így szólt a mese, vége van a dalnak,
mert boldogan élnek, amíg meg nem halnak.




Deli Károly, 1997 április 25