Fegyver

XXIX. rész.   – találkozás a pincérrel. -

 

Spoleto határát már elhagyták, és nagyon fáradtak, és feszültek voltak, így igen lassan vezettek. Az út sem volt tökéletes, nem sztráda, nem főútvonal, hanem egy mellékút volt. A városok között. Aszfaltos út.

Bea meg is jegyezte.

 

-         Ha nálunk minden falút ilyen út kötne össze, és a falúkban, is aszfaltos út lenne, akkor jobb lenne a közlekedés. Itt, még a legutolsó tanyába is aszfaltos út vezet.

-         Igen, igazad van. – Válaszolt a mellette ülő Vera. No, de, ez Olaszország

Itt más a hozzá állas, és a minőség is. Itt az aszalt vastagsága 50 cm-r. Nem úgy, mint nálunk 7 cm.

 

Már Strettura városába értek. A városközpontban megláttak egy magyar éttermet,

Ristorante Ungherese. Verák, jeleztek Jánoséknak, és az étterem parkolójába beálltak. A két kocsi egymás mellé állt.

A lányok odamentek a fiúk kocsijához.

 

-         Mi a tervetek? – kérdezték a fiúk.

-         Ebédeljünk meg.

-         Most? – kérdezte János.

-         Mér, mikor szeretnél ebédelni, este kilenckor. – felelte Bea.

-         Már úgy is késésbe vagyunk, az árútl e kell szállítanunk időre Ricco Sandorsnak, és Ti most enni akartok, mosolygott János.

-         Károly! Mit szólsz hozzá?

-         Figyelj, ha már késünk, akkor teljesen mindegy, hogy fél árával később érünk oda. Bútorok itt vannak épségben, kocsi zárható, együnk, most még ehetünk!

 

Bementek az étterembe, leültek az ajtóhoz közeli helyre. A pincér odament az asztalhoz, és átadta az étlapot.

 

- Buon giorno, creare qualcosa di? – kérdezte a pincér.

  (Jó, napot! Hozhatok valamit)

- Vera, megkérdezte a többieket, és rendelt Szeged zuppa di pesce, spaghetti di formaggio  (Szegedi halászlét, túros csuszával)

-         Ti magyarok, ha jól hallom. –monja pincér. Merre tartanak.

-          Ternibe, feleli János.

-          Látom, hogy az egyik kocsinak, kissé laposak a kerekei, nehéz a rakomány?

-          Nem, mért kérdi?

-         Csak úgy. –feleli a pincér.

-         Ha szabad kérdeznem, Ternibe kihez mennek? – kérdezte a pincér.

-         Neked nem mindegy, hozd ki a vacsorát, az a dolgod, hogy szolgálj fel. – felelte dühösen Kari.

-         Hozom már.

 

Nyugi srácok, ez az ember valamit tud. Ő itthon van, és jobban ismeri a helyi körülményeket, mint Mi. Rendezem az illetőt. Nyugalomra intette a fiúkat Vera.

Pincér kihozta a vacsorát, ami jó ízűen elfogyasztottak, és fizettek is.

 

-         Ne haragudjon, hogy, de az előbb mért kérdezte, hogy kihez megyünk?

-         Csak azért, hogy el ne tévedjenek, mert é ott lakom, és segítek nektek.

-         Köszönjük, de Mi már megyünk is tovább, mert késésbe vagyunk.

-         Semmi gond, szólok Sandorsnak a főnökömnek, és már is mehetünk, segítek.

-         Ha gondolod! – akkor elfogadjuk.

 

Pincér bement az ajtón, és valamit súgott az egyik ember fülébe. Egy nagydarab ember ki jött, kezében egy kampósbot, ki ment az utcára, és szép lassan kezdte lehúzni a rolókat az étterem ablakainál, és a bejáratnál. Sötét lett bent. Csak a réseken beszűrődő fény jutott be.

Jánosékban, meghűlt a vér. Nem tudták, hogy a viselkedést mire vallják.

 

-         Még a fegyverünk is kint marad a BNW- ben. – szólt Bea, halkan.

-         Szép kis helyzet, ez csapda, jó behúztak Minket.

-         Nyugi, ne idegesgedj, nyugi. – próbálta megnyugtatni a fiúkat Vera.

 

-----------------------folyt. köv.-------------------------