Göröghón, Kréta szigete.

Amikor még ifiú legény koromban,

a fekete tenger homokjában, Mamajában,

Élveztük a napot, pepszit kortyolgatva,

meduza fagylaltot tejszinhabbal kapva.

Amikor harminchárom éves koromba,

egy pár napig voltam krupié a Kostancai kaszinóban.

Egy csoport angol, francia és portugál turistával,

végig jártam töbek közöt, három görög falucskában.

Hisztria, Tomis és Kálátis ahováa romaiak elől,

a görögök hirességek a keresztre feszités elöl.

Ovidiusz a költő, amikor ide érve, a szőlőt telepitve,

a homokos földben a szőlő lelt életet az "új hazában".

A bulgár "arany tengerparton", a jó kereskedők, 

mindent ami bovli, de emlék azoknak akik itt.

A bolgárnők, táncra tanítoták a boldog turistát,

volt aki itt lelt szerelmet és egy új hazát, tüzes paripát.

Amikor a kirándulásnak közelget a vége,

a görögök táncát népszerüsitették a világba.

Szigetek, csodálatos menyecskék, kecskék,

minden étkezés után szőlőt, de ki ezt kenyérrel.

Ahol a világ legtöbb aranya, szinte az utca porába,

A bazárban ha nem alkudtál a török csak röhögöt.

Mecsetek, sejmek, lefátyolozot arcu szirének,

a háremek tele igazi táncmüvész énnek.