Kedd a VIII hó 27, IX hó 2-dik, Mobidik, dik, dik

Kárpátok balladája, lelkemnek hava,

hegyi virágoknak egyedi illata, mámora.

Sir a hegedú a népmüvész kezébe,

"könyezik a fenyő", mert nem lelketlen az erdő.

Kirándulás a tengerszintől 2200 méter magasságban,

jéghideg vizesés, abban mosakodás, és a juhász.

Már mesziről tudjuk hoza nekünk "az élet vizét",

kecskék ilatos tejét, mi adjuk neki a ropogos kenyerét.

Elöte egy kupica fenyőpálinka, és amikor a kávénkat kostolja :

- Fuj fiuk ez olyan mind a tinta de mégis a lelkemet teljesen felrázza.

Délre hoz nektek az aranyos feleségem, tejfölös, szalonnás júturos puliszkát,

igazi gombából levest, de nemcsak azt hanem pisztrángot panirba.

Olyan büszkén hordja a templomba a gyöngyökkel diszitet kézzel himzet,

egyedi fehár ingét, gyönyörű melánykéjét, fekete cipelöjét, hét szoknyáját.

Vihetek majd haza ötven házi tojást, de ha van olyan tyukotok amely már kotlos,

sok kis csibétek lesz, de vigyázni kel mert a ragadozoknak ez igazi csemege.

Oly jó ezekre a dolgokra vissza gondolva, álmodozva, mert a madarak hangját,

szívembe lehoztam és meírtam a madarak balladáját, hegyek kényes öszhangzatát.

A zeneszerzést Kolozsváron tanultam meg, Vermesy Péter és Maros Rudolf de Gyöngyvirág,

Ő volt a zongora tanárnőm két éven átt, és Kruzsnicky Rőzsával négykezesz játszva.

Annyira összeszoktunk, én komponáltam és ezek alapján a Rózsám tehnikásan,

igazi egyedy műveket formált, de a legszebb az : In mememoriam Gershwin.

Eltelt ez a négy év és egy francia festiválon megnyerte a legnagyobb dijjat,

megkérdezte töllem : - Édesem, el jösz velem Los Anhelesbe ?

 - Nem tehetem mert it van a családom, és minden barátom,

neked a karier, nekem meg a népzene, az erdők lehelete.

Tudom neked a közönség tapsa, "a hegyek lehelete" fehér galambja,

nem véletlenül az életedben ot vav valami ami Amerika, a szimpadok világa.

Az egyetem harmadik évében kellet eldöntebi, ki mit akar megörökiteni,

én a népdalban voltam othon mert a családom minden tagja a zenében.

Teltek az évtizedek és én is megöregedtem, de a szelememből semmit sem vesztetem,

ma is zenét halgatok és nem csak verset írok de holnap után az időben vissza is utazok.

Beléptem életem legszebb perceiben, mert menyaszonyom van,

a testemet belepte már a fehér korom, de magamat el nem hagyom.

Mentálisan othon vagyok és már várom hogy a leghoszabb művemet,

a Gyöngyike jóvá haggya és a vérsenybe beiktassa, és gyöztessé kiáltva.

Szeptember második napján, kedd kedd után, az öngyújtom néz propán bután,

az Eszterke csámpáskodva a csodára várva, sajnálom de nagyon nagyot esik majd pofára.

A vajaskenyér is anélkül hogy tudná, a sót magára szorva, tüsszent és tüszent,

de soha nem használja a fejét pedig a vörös, lila és a medvehagyma, csipicsoka vak varjucska.