blackroze blogja

Bolondok voltak, vannak és lesznek,

kannásbort, tüskét, mindent mi észnek.

Agyhalotak, elmebeteg állatok,

izmos, idiota, verekedők, "szarvakkal, patákkal".

Kár hogy bezárt a bolondok háza,

szélmalom harcot vívva felegvárba.

Legnagyobb baj hogy nincsen hülyék tanyája,

tíz millió magyarnak 15%, szerintem sorra várna.

Szamaran ülve, hangosan üvöltve,

haláluk után sem kerülnének a pokolbol a menybe.

Barlang lakok, fakardal hadakozok,

kik ot is esznek ahol bokrok alatt szarok.

Álatból letünk, de van ki tovább lépet, 

van ki gugolva, nemismer "árnyékszéket".

néha ki kel engedni belölünk a "fáradt gözt",

madár ijesztővel helyetesitni a "rongyos csőszt". 

Ha nem a saját szememmel látam volna el sem hiszem. Tudtam ugyan hogy a  Lucskai Iatván, becenevén Hapsi Tapsi nem komplet. Ma vacsora elött nekieset egy idős néninek, megcibálta a haját és azt kiabálta magánkivűl hogy: - Megöllek te patkány. Amikor engem is oda költöztettek evel az elmebeteggel egy szobába, engem is úgy állon vágot két napig minden falat ennivalónál könybe lábadt a szemem. Szóltam hog jó lenne ha tennének valamit vele. Nem történt semmi. Most viszont legaláb 6 tanuja volt ennek az eseménynek. Szerencsére két dolgozó is elhülve volt tanuja ennek az eseménynek. Remélem hogy olyan helyre viszik el ahol ha rájön a hopálé akkor megkapja a kényszer zubonyt.

           Nem igazán értettem mi történik velem. Csak azt tudtam ez egy zsákutca és vagy kikecmergek belölle, vagy elvisz az ár. Akkor eldöntöttem ongyilkos leszek. Kimentem a Dunára, levetköztem és beúsztam. Vettem egy mélylevegőt, lemerültem. Már kezdtem elvesziteni az eszméletem, el is veszitettem amikor feldobott a víz. Éreztem hogy valaki átkaról és kivisz a partra. Amikor kinyitottam a szemem egy fiatal nő lélegeztetett szájból szájba. Legszivesebben felpofoztam volna de akkor meghalottam egy mentő szirénázását. Amikor hordágyra emeltek, megint elveszitettem az eszméletemet. Két hétig voltam élt és halál között. A lebegés pillanataimban, gyermekkori, felnötkori boldog pillanataim villantak átt az elgyötört lelkemen. Beszéltek hozzám de én megmakacsoltam magam és nem válaszoltam. Egyvalakinek a szavaira emlékszem és ez egy szpihiáter volt.

         Akkor már nem akartam meghalni. Tudtam hogy még pár évtized év boldogság is álhat elöttem. A nő aki vissza hozott az életbe, hatalmas türelemmel rendelkezet. Én nem lettem volna képes ere. Odavet magához, egy szerény két szobás lakásban. Belészerettem, és ö is énbelém. Teltek a hónapok és egy nap boldogan ujságolta hogy terhes lett. Munkát kerestem mert szégyeltem hogy eltartanak. Nem volt egyszerü, de a végén felvettek lépcsőház takaritónak, és beválaltam egy 10 emeletes háznak mind a 4 lépcsőházát. Fárasztó volt ugyan de mégis boldog voltam. Minden vasárnap kirándultuk, sétáltunk kéz a kézbe mind a tinik.

        Megszületet a fiunk, és onnantól ekezdve tudtam most már enyém a világ.

A mai nap nagyon elszomoritott.  Ők csak eggyet tudnak. Ha baj van megfutamodnak. Már nem ismerik azt a fogalmat hogy - holtomig eggyüt jóbban - roszban. Aztán amikor mindent elrontotak akkor jön siránkozás. Sajnos vannak dolgok amiket nem lehet helyre hozni. Elöbb gondolkodni kel és a legvégén cselekedni. erről ennyit.

Minden reggel boldog vagyok,
magam mögöt, csodát hagyok.
Tudom sokan nem értenek,
fujnak csendes sötét szelek.

De ha egyszer béke lesz már,
emberekre boldogság vár.
Áldani fogom a napot,
hogy eddig életben hagyot.