blackroze blogja

Péntek. Már nem hittem abban, hogy valami jó is történhet az életemben, és amikor már lemondtam mindenről akkor jelent meg a fény az alagút végén. Az egyik az volt, végre elkezdhettem dolgozni és ez már szombaton 7.000 forintot jelentett. Az is igaz kubikus munka, de az, ami zsebbe kerül, azt el is lehet költeni. Annyira meg voltak elégedve a munkámmal, hogy ha nem egyik helyen lesz, akkor a másik legalább 4 különböző helyen.

Az élet akkor szép, ha nem adjuk fel, akkor sem, amikor nem látjuk a kiutat, mert ha bezárul egy ajtó, akkor valahol lesz egy nyitott ablak, és ott van a kulcs a folytatáshoz.

2013.10.06

                  AMIT CSAK EGYSZER KEL ÁTÉLNI

Mindegy, jöjjön, aminek jönnie kel és meghajlok a sorsom ellőt. Soha sem fogom még egyszer megpróbálni véget vetni életemnek, mert ezek szerint nekem még van némi dolgom ezen a földön. a rosszul létek, amik 1995 elkezdődtek, egyre sűrűbben jelentkeztek egész addig, amikor Igaz Iván doktor úr megtalálta ennek a miértjét. Egy női ököl nagyságú kitüremlés volt a nyelőcsövemen, szív magasságban. Ez volt a galiba okozója. Reméltem valamit és már majdnem őrült módon megörvendtem, amikor azt mondták ez olyan műtét lesz, amibe bele halhatok, de ha nem akkor lehet, hogy fél évem van hátra. Csak nevettem és lélekben felkészültem mindenre, de ezt senkinek el nem árultam volna.

Javasolták a Kis Árpád Bálint professzort, aki csak nyelőcső műtéteket végzet a Szabolcs utcai kórházba. Az összes leleteimmel ügyet átmentem, és a prof. Minden vizsgálatot elvégzett. Amikor kitűzte a műtét idő pontját 2000.09.26. azért ilyen, későn mert ezt személyesen akarja megcsinálni. A közlés idő pontja augusztus 13 volt. Látta az arcomon a rémületet és megnyugtatásként közölte, ha nem lenne, sikeres a műtét biztos nem vállalná. Nem lesz egy leány állom, mert legalább 5 órás lesz, nem kis vágás lesz rajtam, de össze leszek rendesen "fércelve" és kapok egy jópofa "cipzárt". De bekel tartanom az összes utasításait, mert akkor gyerekjáték lesz az egész.

Táppénzre mentem és készültem a legrosszabbra. A kórházba vonulásom előtti napon kimentem a Margit szigetre, elbúcsúztam az élettől és azt mondtam jöjjön annak, aminek jönnie kel. Utóvégre éltem 45 évet ebből jó pár boldog, nem kevés tragikusan nehéz pillanat, de most már megérdemlem a nagy találkozást a Teremtő Atyával. Ha már ennyire pokol az életem, akkor, ha pokolra kerülök, legalább ujjat nem fogok tapasztalni.

Csak sétáltam, elmélkedtem és amennyire lehetett kerültem az embereket. Nem akartam senkivel sem beszélni, mit is mondhattam volna, ami nem a sajnálat szóval kezdődőt volna.

A VÉGZETTES NAP ELÖTT

Még szeretkezni akartam előtte egy utolsót. Ha vége legalább műtét előtt legyen mire gondolnom. Bemutattak egy " szabad foglalkozás" lánynak, aki megígérte, mindent beleadd annak érdekében, boldogan induljak el egy olyan úton ahonnan nem biztos, hogy lesz vissza térés. Ő azt mondta, nem létezik olyan, ne sikerüljön, amikor lelkem mélyén

Hihetetlen erővel akarok élni. Szeretkeztünk és addig ismeretlen, csúcsokra juttatott. Lehet ez azért sikerült olyannak, mert azt hittem ez lesz az utolsó. Mindegy. Lélekben felkészülve befeküdtem a kórházba és minden utasítást precízen betartottam. "Kitisztítottak, megborotváltak és reggel 7.55 bevonultam anyaszült nesztelenül a műtőbe. Mivel már bennem volt nem kevés előkészítő nyugtató, attól féltek, összeesek, és akkor már csak még ez hiányzana. Az volt a végső pillanat, amikor felfeküdtem a műtő asztalra. A doktornő mondta, beszúrja a tűt a gerincemben az nagyon fog fájni, de csak pár pillanatot. Már bennem volt a tű, nem éreztem semmit.

Próbáltam viccesen felfogni az egészet, de a doktornő megkért számoljak visszafelé 10-től. Jó akkor:

- 10, 9, 8, 7,..6,...5.....4..

Minden megszűnt és én mély állómba merültem.

Menyi idő telt el nem tudom csak azt, fény gyulladt ki és én sujtástalan lettem. Lelkem elhagyta a testem és láttam amint Kis Árpád remegve mondta:

- Leállt a szív! Újra élesztést.

Töltet 140.

Testem megrándult a soktól, de élettelenül hullt vissza az asztalra.

- Töltés 150. Felkészülni.

Pár pillanatig testem ülve maradt, de megint visszaeset a mozdulatlanságba.

- Töltés 170. Már 30 másodperce áll a szív! Elveszítjük! És én megígértem

150 élni. Gyere vissza!

K É T S Z Í N lebegett a szemem előtt. Vörös és fekete. Elmosódtak és éreztem valami folyadékban úszom, és nagyon meleg van oda bent. Akkor megnyílt egy kapu és fényt láttam.

Két kéz a magasba emelt és boldogan közölte:

- Asszonyom gyönyörű fiú gyereke született. Gratulálok. Boldog lehet az apuka, mert gondolom első szülöttként fiú gyereket szeretet volna.

Sötét alagút és ismét fény. Egy kertben állok járókába és valami zöldet majszolok pici kis fogaimmal. Olyan borzalmas savanyú, ha bicska lett volna, a zsebembe biztos kinyilallik. De szerencsére még akkor még a fogalmát sem ismertem. Nagy rémület volt körülöttem, mert mi lesz, ha vérhas kapok. Bevittek a kórházba és az orvos elmagyarázta aggódó nagymamámnak, ez a gyerek acélból van ezt még a ménkő csapás is elkerüli. Kutya bajom sem lett, de onnan elkezdve minden lépésemet figyelték.

Anyatejet nem kaptam, de a másikat úgy köptem ki, mint a pinty. Viszont ha a dadus mézbe mártott ujjat a számba tettem, villám gyorsan eltüntetem a mézet és rögtön mély állómba merültem. Ki merte volna azt mondani nem voltam dolgos méh egyik előző életemben.

Óvoda. mézkörte és hasfájás. Annyit ettem mindig e nagyon édes gyümölcsből amennyi a kezem ügyébe került.

Iskola. Árvíz. Sírásrívás és hirtelen csend.

- Hál Istennek visszajött. Tovább, de siessünk. Már két zacskó vér elment és már csak kettő áll rendelkezésre.

Nem mindennapi műtét végéhez közeledtek. Az Isten áldotta Bálint úr pont egy törlést Tovább folyt a harc. Már közel volt a cél. Felkerült a negyedik zacskó vér és már varrták is össze szorgalmasan a bontót részt. Mindenki boldog volt mivel kért, amikor a nővér falfehéren oda szolt hozzá.

- Csökken a szívverés. pulzus már csak 64. Mi legyen.

- Kapjon atropint, 2 egységet.

Várakozás. Minden lélegzet visszafojtva figyelt minden rezdülésre. Az idővillanással éveknek tűntek és minden arc öregedni kezdet. Aggodalom, nem kis pánik érzéssel keverve. Aggasztó számok csökkenő tendenciával.

- Pulzus 58. Miért csinálja ezt velem. Hol is tartunk! Adagolások rendben. Altató, normál adag. Szív rendben volt.

- Pulzus 52. Azonnal kérjenek még vért! 5 PERC MULVA LEGYEN ITT. Ha még egyszer elveszítjük, akkor nem biztos sikerül vissza hozni. Ez őrület. Akkor még egyszer:

Megállt az idő. Levegő fóron áramlót ki mindenki tüdejéből. Mégis síri volt a csend. Tehetetlenül nézték, ahogy az utolsó zacskó vér eltűnik és akkor nyílt az ajtó:

-      Kettőt hoztam.

 - Mi tartót ilyen sokáig. Azt hiszitek ez olyan, mint a vonat, ha késik, pár percet nem számít. Itt minden pillanat végzetes lehet. Na, munkára uraim.

Végzetes hang és újból kitörtem súlytalanul. Minden felrobbant és én fényben úsztam

Fények minden fele. Katona voltam és a robbanó golyók fényét élveztük az éjszakában, ami egyedi látvány volt másnap süketen bólogatunk egymásnak de, ez az igazi katonaság. Kint voltunk a hegyekbe. Két pofára zabáltuk a kecske sajtot, ittuk a frissen fejt tejet, hűsített az eső és az éles szél, de barnított a nap és olyanok voltunk, mint a cserzett bőr. Fáradhatatlanok, elpusztíthatatlanok. Bíztunk a jövőbe és a saját tüze rönkbe. Volt géppisztolyunk, géppuskánk, aknavető, mi nem. De mi voltunk az ország legjobban. Felszerelt csapata. Mi voltunk a készenlét mely éjjel is csak egy szemmel alszik. Ujjunk ott volt képletesen a ravaszon és csak a parancsot vártuk, megvédeni a hazát bármi áron. Megint sötét és a Bach gyakorló terem. Az egyik vizsgámra készültem. Minden villanyt eloltottam és "vakon" de hiba nélkül játszottam végig a Debussy "arany halak" című művét. Kedvenc darabom volt nem csoda, hiszen szerelmes voltam a zongora tanárnőmbe. Csak Plátói de, mindent megtettem érte meg amint kiderült magamért is, mert sikeresen befejeztem az egyetemet és tanár lettem.

- Töltés 200. Történjen már valami. Mennyi erő van még ebben a testben, visszajössz, vagy vissza pofozlak, de az fájni fog.

Templom. Nagybánya. Románia. Ott állok a menyasszonyom mellet és miután ő igent mondót már készültem én is ugyan azt tenni, amikor minden eltűnt és sóvárogva a fény után visszakényszerültem a régi testemben.

- VÉGRE VAN PULZUS TE CSIRKEFOGÓ.

De most ott is maradsz, mert nagyon megbánod! És majd ébredj fel, szépen kipihenten, mert minket teljesen padlóra küldtél. Jó de

Mindegy. Isten hozott a halandók sorába. Gyógyulj meg!

Ha végig gondolom, min is mentem át, tudom, senki sem fogja elhinni, de kérdés kit érdekel és engem ez mennyire tud befolyásolni a mindennapokban?

GÉPEKEN ÉLETBEN

Hangok, fények. Kegyetlen fájdalom. Újjá születtem. De jó. Fejem, mellkasom, pulzus minden ellenőrzés alatt. Mozdulni nem mertem, de láttam mindent. A nővérke kedvesen felém hajolt és megszólalt:

- Ne próbáljon beszélni. H egyet pislog az igent, ha kettőt, azt nemnek fogom venni. Jól van?

Egy pislogás.

- Megpróbál még aludni, vagy szeretne testtartást váltani?

Két pislogás.

- Jó. Akkor egy picit megtörlöm az arcát, mert úszik a verítékben. Jó?

Egy pislogás.

- Ha szükséged van bármire, elég, ha a bal kezed gyűrűs ujját megmozdítod és az érzékelő jelezni fog. Azonnal jövök.

Egy pislogás.

Nem volt szabad elaludnom. Keserves kínok közt, de önerőből a jobb oldalamra fordultam. A bal oldalam szét volt Lelkem torz képeket hozott a felszínre. Erzsi tiltásom ellenére bejött, és amikor meglátott alig bírta vissza fojtani a sírást. Beszélt hozzám, de én csak pislogással válaszoltam. Megkérdezte az orvost, hallom e, egyáltalán amit mond. Igen, de annyira nehéz volt a műtét, most jobb, ha nem erőltet semmit, mert amikor már kikerülök, az intenzív osztályról akkor tud velem beszélni. Most viszont hagyni kel pihenni. Nem kel semmit sem várni tőle, de főleg felizgatni, mert az végzetes lehet.

Elment és én csak az infúzió csepegésére figyeltem. Időnként rám néztek, kérdeztem és én csak pislogtam, mint a Miskolci kocsonyában a béka.

Vizelnem kellet. Nagy nehezen fel tudtam venni a "kacsámat" de percek kelletek ehhez az egyszerű művelethez. Elszunnyadtam, de felébresztettek. Faricskálva, és annak ellenére, nem éreztem, tudtam nem jó ráfeküdni.

Anyaszült meztelenül feküdtem, egy lepedővel letakarva, azért ha véletlenül bármi adódik, tudjanak vissza tolni a műtőbe. Jézusom, csak azt nem.

Jobb oldalamnál feküdt egy idős hölgy. Bámultam ki a fejemből és ő ezt másként értékelte, mert szólt a nővérkének, mondja, meg nekem ne bámuljam, mert nem akar ismerkedni. A nővérke felnevetett és közölte vele, én csak azt érzékelem, élek és nem igazán dekli a világ egyetlen problémája sem. Ő sem lenne képes leg- egyszerűbb érzelmet kiváltani. Ebben tevédet, mert pár nap múlva bevallatom, nem tudtam levenni a szemem a melleiről. N evetet és azt mondta ez már jele a gyógyulásnak.

Sajnos körülbelül így képzeltem el, mert pokolian jól nézet ki. A fehér neműn kívül nem volt semmi az orvosi köpeny alatt és majd kicsattantak a mellei. Vak sem voltam ezért csak nézni a szépet még szabad. Álmodozni is, ha egyszer jobban leszek, akkor megint tudni fogok szeretkezni, boldog lenni.

És talán egyszer megismerek egy olyan nő, aki nagyon fog szeretni, ahogy eddig senki más.

Akinek ezt a helyzetet köszönhetem egy olyan ember, aki elfogadja a társadalmat olyannak, amiien de nem mindig marad érzéketlen, az undorító dolgok láttán. Megundorodott attól, hogy állandóan csak a csúfság tárgya vagyok egyes emberek szemében és ezen egyszerűen úgy változtatott, elküldött egy olyan emberhez, aki az én tulajdonságaimat tudja értékelni. Nem tudom, hogy tudnám egyáltalán meghálálni, talán azzal, hogy hosszú távon megállom a helyemet még akkor is, ha néha lesznek kisebb kihagyások, de összességében nem hagy elveszni a kétségbe esésben.

Ma csak fél napom volt, de érzem, még nem kis dolgokat fogok megtenni ezen a héten. Bízom benne, ez így is lesz.

És ott az ami azt emberben tovább pörget mindent.

Eldöntöttem, elmegyek ebből az országból bármi áron.

Nem fog érdekelni senkinek a vélem. Én eddig is mindenkinek csak jót tettem de, ezen túl annyira önző leszek, amennyire lehet. Egy kínai nőnek kezdtem el udvarolni és eljutottam addig, hogy feltette magának azt a kérdést, lehetséges lenne, az hogy a világon én lennék az, aki öt nagyon boldoggá tudná tenni?

Nem tudom de az biztos, olyan formában kértem meg a kezét ha ez után nem fog megtenni mindent hogy találkozzunk akkor én vagyok a Notre Dome  toronyőr. Túl fokok lépni mindenen, és ha 9000 kilométerre találom meg álmai nőét, odáig fogok menni.

Mi is az, amit a szerelem szó jelent? Mindent, amit az ember érez, belélegez, vagy utolsó sóhajként kienged a testéből. És aki ezt nem érti meg az, vagy vak vagy, na döntsed el mi.

Én menni fogok a saját utamon akkor is ha bele pusztulok de nem fogok megállni csak ott ahol Marco Polo megtalálta az egyensúlyt és a békét. Én is ara várok, mert itt, ami vad az, maga a pokol. Az, amit most hallgatok az " A hold sötét oldala. Mit számit, minden amikor csak a halál az ami véget vethet minden érzésnek, minden fellángolásnak, minden eszmének ami csodát jelent és egyben az emberi intelligencia koronáját viseli vagy ép a pusztítás kegyetlen nyomait. Minden háború közelebb vitt ahhoz az állatvilághoz, amiből állítólag kiemelkedtünk de, minden alkalommal újból és újból visszacsúszunk ugyan abban, a mély árokba ahonnan kikecmeregtünk.

Én megtalálom az utamat. Rá jöttem, hogy tudom olyan szinten használni a javító programot hogy, az engedelmeskedjen nekem, mint a GIN, akit dörzsöléssel tudunk kicsalni a csoda lámpásból. Meghajol a vasakaratunk ellőtt, és minden kívánságunkat teljesíti. Mert mi tudjuk uralni és megírni azt a mese világot, amiben általunk születtek meg és keltek életre.

Az emberi élet csak egy villanás de tegyük értékessé, hogy senki sem tudja mondani ez hiába lobbant el.

Köszönöm Istennek hogy engem alkotott, még akkor is hogy ezt a földön tartózkodásomat egy emberi életre szorította vissza. Remélem az, amit magam után hagyok, az igazolni fogja. Még ha kortársként nem találtak meg, klasszikusként jó leszek tananyagnak.

Túl estem az utolsó felkészítéseken és bevonultam a műtőbe.
Lábon. Kicsit szédültem ugyan de nem akartam mutatni. A szúrás a gerincben volt az utolsó dolog ami fájt. El kezdtem számolni vissza fele de csak 4-ig jutottam el. Ott sötét lett. Viszont egy adott pillanatban meg elevenedett körülöttem minden. Súlytalan lettem és láttam magamat amint 3 évesem nagy élvezettel eszegetem a kertben a paradicsomot. Természetesen mosatlanul de soha semmi bajom nem volt.
Kedvenc búvó helyem a zongora alatt volt. Ja, elfelejtettem megjegyezni hogy édesanyám meg a csodálatos nagymamám zongora tanárok voltak egy kis erdélyi városban. Imádtam ahogy a hangok körül vettek és hihetetlen hatással voltak rám.
...................................................................................
Az első nap az óvodában. Végig mentünk a főutcán és az volt furcsa hogy ott kellet maradnom egy csomó ismeretlen gyerekkel együtt és mi az amit egyből megtaláltam? A zongora volt. Senki sem mondta hogy nem lehet nyomogatni a fehér és fekete hangokat adó elemeket így kipróbáltam azokat a kis dallamokat amik a fülemben megmaradtam. Nagyanyámnak fel lett hívva a figyelme és onnan kezdődött a zenei pályafutásom.