benmar blogja

benmar•  2008. február 7. 10:36

Hajnali halak

Szeretném megmutatni két elbeszélés-szerűségemet:  Hajnali halak    

Hajnaladott. A szombat esti buliból hazasiető magányos, avagy párban összeolvadt árnyékok lassan felszívódtak a még meleg aszfalttenger szürkeségében. Néha egy-egy autó motorja zúgott fel álmosan, aztán a parkoló társainak búcsút mormogva embercsomagjával együtt tovatűnt a messzeségben. A tiszta, ám még sötét égbolt sejtetni engedte, hogy megint betyáros augusztusi meleg várható. A kicsi bányász falucska tömbházainak pislákoló ablakai mögül kihallatszó fulladozó köhögés törte meg még néha a csendet. Amolyan szokásos vasárnapi bágyadt, fásult hangulat vette egy kis időre birtokba az utcákat ölelő gyönyörű platán fákat.

Janó a bálteremből egyenesen az autójához sietett, azaz erős túlzás, ami az egyenes irányt és a sietést illeti, hiszen messziről úgy tűnt, mint ha egy kígyót kergetett volna egészen a kocsijáig. Felnyitotta a csomagtartót, és a múlt héten benne felejtett horgászfelszereléseket megpillantva, egy hatalmas gondolat villant át kissé megviselt agyán.

- Srácok! - kiáltotta oda a háta mögött hangosan nótázgató barátainak, akiknek szintén gond lett volna két egymástól távol letűzött karó között úgy elmenni, hogy ne érjenek egyikhez sem hozzá. - Srácok, menjünk le a tóra pecázni! Jó volna valamit fogni reggelire neeeem?!- mondta, és már be is indította a piros 1300-as Ladáját. A másik négy ember abban a szent pillanatban szinte egyszerre vágódott be a kocsiba, ám első körben mindenki az anyós ülésre szeretett volna ülni. Kisebb vitát követően - a farkastörvény alapján -  Béla bizonyult a legerősebbnek, így a többiek szitkozódó hangjának gyűrűjében önelégülten ő foglalhatta el az első ülést legkedvesebb társával, a sörrel együtt, amibe azon nyomban bele is kóstolt, ám Janó induláskor hírtelen szállt le a kuplungról, így a flaska nagyot koppanva Béla fogsorán az ülésre ürítette tartalma egy részét.

- A franc essen ebbe a piros tragacsba! Inkább a szemem follyon ki, mint sem a söröm! Tudjátok srácok,… – mondta a legerősebb ember, miközben a többiek hangosan röhögtek.

 - Legszebb öröm a söröm! – kiáltotta egyszerre az öt ember Béla kedvelt szokásos szlogenjét.

Nagy gázzal indultak. Az üzemanyag visszajelző már vagy két napja jelezte, hogy útba kellene ejteni egy benzinkutat, de a figyelmeztető jelzésnek szokás szerint senki sem tulajdonított túlságosan nagy jelentőséget. A letekert ablaküvegen keresztül még hallották, ahogy az egyik épület első emeleti lakásából egy férfi utánuk kiabált:

- A fene a pofátokba taknyos gyerekek! Vasárnap sem hagyjátok aludni az embert?

- Gyere már be az ablakból Jenő, mert megint megpofoznak, mint múltkor, vagy ha nem ők, akkor majd én! Egész éjjel ott álltál az ablakban… - szólt az ordítozóra valahonnan a lakás mélyéről egy álmos női hang. Jenő bácsi is imádta a pecázást anno. A kocsmában, ahol a nap nagy részét töltötte néha, ha belejött a beszédbe, no persze meg, ha fizettek neki egy nagyfröccsöt, akkor órákig mesélte a történeteit nagyobbnál nagyobb fogásairól. Jolán a felesége viszont, akit csak úgy egyszerűen trombitásnak becézett az öreg, már nem repdesett az örömtől, amikor reggelente a kedves férje részegen tápászkodott haza a kocsmából. A piát meg találóan kakaónak keresztelte át Jenő bá, így amikor elindult hajnaltájban az italboltba, akkor nem piázni ment, hanem meginni a reggeli szokásos kakaóját. Gyakran előfordult, hogy a kisöreg megállt mezítláb a lépcsőházuk előtt, és anélkül, hogy lehúzta volna sliccét, egy jót vizelt. Egyébként, ha felöntött a garatra, akkor „tolatva” tudott csak közlekedni, és olyankor úgy ment hátrafelé, mint a normális ember előre. Egyszóval nem volt unalmas élete az egyszer biztos.

A horgásztó csak pár kilométerre volt a falujuktól, így gyorsan odaértek a kipihentnek a legkisebb jóindulattal sem nevezhető srácok. Hátul Zsolt, Géza és Bene mondta az igét egymásnak szakadatlanul, de olyan hangosan, hogy a kocsi magnójának zenéje egyáltalán nem hallatszott, amit elöl Béla többször is szóvá tett. A szájukkal mindegyikük már jó előre kifogta az évszázad legnagyobb halát. Egyöntetűen megállapították, hogy az esti és hajnali időszak a legalkalmasabb az eredményes horgászatra nyáron. Bene mesélt egy szőke hosszú hajú lányról is, akit aznap este ismert meg, és most valami fura hiányérzete támadt, szerette volna újra megfogni a kezét, és ismét átölelni, ugyanúgy, mint a bálban tánc közben éjszaka. Próbálta elhessegetni magától a gondolatait, de minduntalan visszatért a lány arca: bármerre nézett csak őt látta. „Még a telefonszámát sem kértem el, és…. Á mindegy felejtős”- gondolta magában, miközben a zötyögéstől visszazökkent az álomvilágból.

Keményre taposott poros földút vezetett egészen a tóig. Fantasztikus mesebeli látvány tárult az öreg orosz csoda fényszórói elé. Akár, egy tündérország: az ég alja a napkoronggal karöltve, megirigyelve az éppen megérkező autó színét, próbált vörös színbe bújni, vagy az is lehet, hogy csupán elpirult a napfelkeltében gyönyörködő bárgyú tekintetű srácok és parton nyugodtan horgászó emberek tátva maradt száját látva. A víz felett hálóruhaként vékony pára réteg lebegett. A Nap aztán pillanatok alatt ledobta magáról a sötétség szürke takaróját, és áttörve a pirkadat vérző testét, álmos sárga sugaraival megfürdött a tó aranyló vízében. Könnyedén elhessegette a korai köd minden egyes foltját, hogy láthassa magát a víztükörben és szembesüljön önmagával. Ha fátyol nem takarta el arcát, minden hajnalban megnézte mennyire viselte meg fénylő, fáradhatatlanul mosolygó arcát az idő. A Nap jól tudta, hogy a hosszú élet titka: a nyugalom. A sötétség morcosan távozott, hiszen már várta őt a Földnek másik oldala. Néhol a vízfelszín simaságát, reggeliző ragadozó halak rablását követően, gyűrűk törték meg. Talán a csukák is örömükben ugrabugráltak, mert ez a hely maga volt a földi paradicsom, az igazi természet nyújtotta szabadság szigete. Szárnycsapások, békabrekegés és harsány madárhangba vegyülő kakaskukorékolás jelezte, hogy eljött ismét a kékbolygó életében egy nyári reggel. Ez a hajnal mégis teljesen más volt, mint a többi, hisz Bélának is tátva maradt a szája a horgásztó ébredését figyelve, pedig ő nem a szépérzékéről volt híres, sőt még meg is jegyezte, hogy ez a reggel csodálatos, pedig a sör is elfogyott, plusz még kávét sem tud venni a közeli kocsmában, mert amaz csak 9-kor nyit.

A kicsi gondozott vadvizet, amelyik a legkisebb volt a tórengetegben, és ahova nem kellett engedély sem, sok horgász ülte már körül fejenként több bottal is. Nagyrészük fenekező szerelést használt, de volt olyan is, aki úszóval keszegezett. Ebbe az idilli, nagyvilágtól elhatárolt édenkertbe csöppent bele az öt jókedvű emberke a piros Ladájukkal. Érkezésük végleg lehúzta a függönyt a hajnali színjáték előtt. Bumm! Kivágódtak az ajtók, majd ugyanazzal a lendülettel be is csapódtak. A két első ajtót azonban Janó újra kinyitotta és feltekerte a hangerőt a rádión:

– Scorpions! - üvöltötte bele a semmibe. A hatalmas zajra minden horgász felfigyelt, és nem értették, kik ezek az őrültek, akik nem bírnak otthon aludni. Volt, akit nem nyűgözött le a Scorpions lágy zenéje, mert a zaj hatására több emberke is összeszedte a motyóját és zúgolódva elindult hazafelé. A távozók szákjában sok testes ponty ficánkolt már.

- Na fiúk akkor pakoljuk ki a cuccokat és lógassuk be a kukacokat.! – mondta Zsolt miközben pofátlanul elkunyizta a haza induló horgászok maradék csaliját. Kukoricát, csontkukacokat és trágyagilisztákat szorongatva nekilátott a botok szakszerű felcsalizásának. Ő volt, aki mindnyájuk között a legjobban értett a horogkötéshez. Valahonnan pufit is hozott, amit a csontkukacok mellé szintén felakasztott a horogra, mialatt a másik négy haverja is összerakta a botjaikat. Géza dolga végeztével a fenekezőre szerelt bottal odasietett a vízhez, és gyakorlott mozdulatokkal megsuhintotta azt. Várta, hogy jó messzire repüljön az etetőkosár. Amaz tudta is a dolgát, így annak rendje és módja szerint el is szállt a gyenge zsinórt faképnél hagyva jó messzire. Gézánk persze nem vette észre, hogy a zsinór elszakadt. Körbenézett, hogy látták e a többiek mekkorát dobott, aztán diadalittasan leült a még parton maradt horgászok közé, és iszonyatos erejű nótázásba kezdett:

- Kútágasra szállott a sas! Engem babám ne csalogassál! Mert, ha engem csalogatni fogol! Meghalok a búbánattól kifolyólagosan! Ezt az artikulátlan üvöltést hallva még jónéhányan távoztak ismét a tópartról. Egy fél óra múlva már csak egy helybéli bácsika horgászott kitartóan a zsivajban.

 – Fogadjunk, hogy 10 percen belül el fog menni az az ipse is! - mondta Bene és a következő lendülettel már keresztbe is dobta botjával az utolsó becsületes horgász „éles” szerelését, aki szitkok közepette tekerte fel az orsójára a zsinórt, majd felállt helyéről, és elindult ő is hatalmas pontyaival hazafelé. Géza ez idő alatt felállt horgászhelyéről és száraz faágakat gyűjtött a tábortüzükhöz, majd visszaült és el is szundított. Zsolt egy nádas legvégén próbált szerencsét húsvétra kapott horgászbotjaival. Janó el sem jutott a vízig peca alkalmatosságával, ugyanis útközben leheveredett egy fűzfa alá és fergeteges horkolásba kezdett. Béla, aki profi horgásznak tartotta magát muris mozdulatokkal próbálkozott kárászt fogni a nádas szélénél. Úgy tűnt, mintha a békák és a közelben ringatózó vadkacsák is rajta röhögtek volna. Egyszóval mindegyikük megtalálta a helyét, ha mást nem is a távozó horgászok helyét biztosan.

       Teltek az órák, egyre forróbban sütött a nap, ám még kapásuk sem volt, bár Géza üres zsinórjával ilyen elő sem fordulhatott. Közben Janó felébredt és iszonyú éhséget érzett. Odaosont Gézához és beleordított a fülébe:

- Kapásod van Hurvinyek!. Géza ettől úgy megijedt, hogy egy másodperc alatt felugrott, és maga sem tudta miért, de odaszaladt az autóhoz.

– Te marha! Nem vetted észre, hogy a holdon van a zsinórod vége? Üres, mint a fejed! – szólt Janó az elrohanó barátja után.

– Persze! Mert míg aludtam leharapta a mobidik! – válaszolt a közben már magához tért srác.

Közben megtörtént a várva várt csoda. Távolról Béla győzelemittas hangját hozta a szellő:

- Megvan a kicsike! Ez egy igazi cápa! Hiába! Vannak, akik győzelemre születtek! Na mutasd magad kedvesem! Ki fia borja vagyol gyűmőcsöm? – kiabálta Béla a körülbelül 2 kg-os számára ismeretlen nevű compó felé, ami meglátva a hatalmas embert, dupla erővel ficánkolt a zsinór végén, hogy mihamarább elmenekülhessen. Béla addig szórakozott - fárasztgatta, rángatta- a hallal, mígnem az öngyilkos jelölt „cápa” olyan gyorsan, ahogy jött el is illant a víz mélyére. Béla mérgében tajtékozva a vízbe hajította a botot, vagyis csak hajította volna, ha a háta mögött nevető Bene el nem kapja a végét.

– Gyere menjünk kajálni! Igaz még nincs mit, de majd fogunk békát!- mondta Bene röhögéstől elcsukló hangon. Közben az összehordott fát Géza már begyújtotta, mialatt azon kacagott, hogy nevet Bene a nagy ho-ho-horgászon, aki körülbelül olyan szinten is lehetett, mint az ismert rajzfilmbéli kollégája.. Zsolti Géza unszolására elment a közeli lakóházhoz, hogy kérjen egy kis sütnivaló szalonnát, esetleg kolbászt hátha akad eladó. Ahogy odaért a kiszemelt ház kerítéséhez, egy hatalmas keverék kutya ugrott neki a dróthálónak. Zsolt ettől kicsit hátra tántorodott, ám látva, hogy nincs még baj, lemondva a tervéről eképpen szólt a vadállathoz:

- Nekem fütyülsz kicsi rigó? Aztán, ahogy jobban szemügyre vette a kutyát, kacagásba tört ki, mert az eb úgy nézett ki, mintha a fejét megnyírták volna, a többi szőrét a testén pedig meghagyták olyan hosszúra, mint egy puli. Zsolt elindult visszafelé és a kerítés mentén haladva, kihasználva a védőfalat, fogcsikorgatva idegesítette a már amúgy is tajtékzó kutyát. Mit ad Isten egyszer csak véget ért a kerítés, és utána kezdődött a nagy semmi. A kutya ott állt egyszeriben előtte és sehol egy kerítés közöttük. A fiú úgy rohant vissza a tóhoz, mint még életében soha sem. A tűzhöz érve meglepődve látta, hogy egy jól megtermett csirke tetem pörög a nyárson. De még mielőtt megkérdezte volna honnan eme ebédnek szánt szárnyas, Géza már újságolta is neki a történetet:

- Tudod, amíg te elvoltál magaddal sétálni, Béla a kukorica segítségével fogott egy horgászni indult eltévedt csirkét, bár az is lehet, hogy csak szomjas volt szegény pára. Na ezen aztán mindenki ismételten röhögésben tört ki.

–     Ha hal nincs jó a tyúk is! – kiáltotta Bene.

Miután jóízűen elfogyasztották a nyárson sült szárnyast, összeszedték a cókmókjukat, és beszálltak a tűzpiros Ladába, és Janó már fordította is el a kulcsot, ám az autó meg sem nyikkant, ugyanis ő is megéhezett, de ez a vég, már egy másik történetem kezdete….

 

benmar•  2008. február 7. 08:47

Majd jövök!

Már háromszor elszállt az írásom a Holdra! Valamiért a sors nem akarja, hogy blogom legyen!

József Attila egyik versében ezt írja:

 

"Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz,
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szívében néha elidőz
a tigris és a szelíd őz."

Soraimat tikon én is azoknak írom,
akik ismernek és szeretnek,
Egyúttal abban is bízom,
hogy akik nem ismernek és/vagy nem szeretnek,
miután olvasták írásaimat,
Vagy megnézték fotóimat,
megismernek,
és (talán egy kicsit)meg is szeretnek.

Valahol olvastam ezt is:

"Noch dazu: ellenségeimtől sem félek.
(Nekik sincs okuk félni tőlem immár.)"

     Kedves olvasó! Kicsit úgy érzem most magam, mint, amikor anno a gimiben beadtam az első fogalmazásomat az irodalom órán. Roppantul izgultam mi lesz az érdemjegy, amit az írásomra biggyeszt majd a kedves kis magyar tanárom, akit magunk közt csak úgy egyszerűen Mamának hívtunk. Első benyomásom az volt, hogy megkedvelt a koros hölgy…. Széles mosollyal nyugtázta füzetem átadásának rituális mozzanatát: „Látom szépen írsz! Remélhetőleg a tartalom is tükrözi majd a formát!” Na, gondoltam, most biztosan a szívébe loptam magam, és ha elolvassa majd a művem, amiről meg voltam győződve, hogy egy fenomenális, tapsviharra született alkotás, - mármint a tartalmát illetően - akkor sínen lesz az elkövetkező 4 évem nála. Hát nem így lett! Egy éktelen hármas mosolygott rám következő irodalom órán, amikor kezembe vettem újra a remekművet, és ez a bizarr középszerű randa kis szám szinte belesült mindörökre a fogalmazás füzetem ártatlan, szűz lapjaiba. Azt az érzést nem tudnám most
szavakba kovácsolni, mert az, hogy egy világ omlott bennem össze, az nem fejezi ki negyed részét annak az iszonyatos csalódásnak, amit a szívem mélyén éreztem…
  Ma már tudom, hogy nincs tökéletes írás, illetve valahol mindegyik az, hiszen, ha valaki értelmes mondatokba önti szívének akár keserű, akár vidám tartalmát, akkor már valakinek örömet, megnyugvást szerzett: saját magának… és ha ez még másoknak is tetszik, az az igazi boldogság... /egy része:-)
   Mindezt csupán azért meséltem el, mert az említett érzés nagyon sokszor visszaköszönt életem során, bár nem ez volt az első csalódás, mit átéltem, de mégis valahol legbelül, ha valami nem sikerül, akkor ez a történet villan át az agyamon… Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy akkor még egy egészen más világot próbáltunk építgetni.
   És tessék! (tudom és-sel mondatot nem kezdünk, de ugye a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket) A középszerű ember, hibáival, tévedéseivel együtt most előbukkan a semmiből, tollat ragad, a grafit helyett, mert meggyőződése, hogy ő is, mint bárki más a világon, a hatalmas élet tantermében ül, és jobb érdemjegyre vágyik. Megpróbálja elhitetni, hogy az a rengeteg megélt-átélt nap, amit a kegyes-kegyetlen élet ajándékba adott néki, nem volt hiábavaló, annak ellenére, hogy a jelen egy bizonytalan eredetű halálos koktél, ami hihetetlen töményre sikeredett.                                                                                                                          
  A múlt valami olyasmi álom, amit nem csupán álmodik az ember, hanem valójában át is élt….  Sokszor lejátszódnak bennem ma is kedves emlékű történetek, és néha oly erősen szeretnék visszaszaladni az összeomlott hídon, aminek már csak emléke köt össze a régmúlttal, és közben a nagy erőlködések közepett könnyeimmel telik meg a kiszáradt meder, ami fölött az említett híd átível. Valamiféle romantikus filmként, szívszorító halk zenével játszódik lelkem mozijában a film, amire néha beülök, és közben sírok és nevetek, mint a moziban…. Nagyon sokat kaptam a barátaimtól és az egész közvetlen környezetemtől, amiért hálával tartozom nekik.
     Ember vagyok, így én is rengeteget tévedek, rosszul látok dolgokat, és hibám is van szépszámmal.
     Feltett szándékom, hogy a papírra vetett betűimmel a hozzám hasonló sorsra jutott embereket szeretném egyszer, segíteni valamilyen formában, ha találnék támogatókat, mert ez idáig még nem sikerült sajnos. Fontosnak tartom, hogy szóljak erről, mielőtt még valaki megkövezne a bátor gondolatomért, hogy megmutatom másnak is emlékkönyvem féltett lapjait….
    Megpróbálom ezt az egész szörnyű betegséget érzékeltetni, ami kicsit korán és váratlanul jött, de a Parkinson helyett akár
más betegség is állhatna a kórlapomon, hiszen tudom, sajnos sok ember érez velem együtt hasonló bizonytalanságot széles e világon, de azt az egyet megtanultam, hogy feladni tényleg nem szabad! A verseim segítségével sikerült kiadni magamból a rossz érzéseket, s miután minden fránya gyomot kiöltem a lelkemből, már csak a szép egészséges magvak maradtak. Gondoltam akkor már azok se nézzenek rám árván, ezért
ezeket is igyekeztem papírra vetni, hátha egyszer még kihajtanak, és szép virágokká cseperedve, valakinek mosolyt csalnak az arcára, vagy mást nem is a termést begyűjtve, az érett gyümölcsöt majszolva érzik az ízt majd, mit én is élveztem a termőföldet gondozva.
Az írogatás fotózás és anno a rajzolás is talán azért nőtt a szívemhez már gyermekkoromban, mert ezen foglalatosságok is arra hivatottak, hogy a jelen világot, illetve annak a pillanatait megőrizzék
a maguk módján, hogy majd legyen miről írni később a hozzám hasonló naív embereknek, akik még hisznek a három "B"-en: barátság, boldogság, becsület.. a negyedik "B" itt a nevemben! 

Egy biztos, annyira tömény volt eddigi vidám életem, hogy sokszor már úgy érzem kb. 10 ember életét szabta rám a sors.

Bejártam a paradicsomot,
most a poklot járom,
jobb volt régen életem,
de a jelent sem bánom...

Ez van!

Ha valakit még netán érdekel itt:
http://www.benmar.gylcomp.hu/bemutatkozas.php
http://www.benmar.gylcomp.hu/versolvas.php?vers=Reszlet.txt
írok még pár dolgot szürke magamról.....


Na egyenlőre ennyi! Aíg nem leszek itt adig olvasgass bele a verskezdeményeimbe:
http://www.benmar.gylcomp.hu/versek.php

vagy nézegesd meg fotóimat:
http://www.benmar.gylcomp.hu/index1.php

Vagy egyszerűen olvasd el, amint megköszönöm azt, hogy elolvastad ezt a sok badarságot:
KÖSZÖNÖM!

Ennek tükrében olvassátok a verskezdeményeimet.... én a tiéteket olvasni fogom, és őszintén leírom, amit gondolok....

Üdv mindenkinek!

Ha nincs kedved írni, csak egy számot írj 1-től 5-ig, oszt majd összesítek, és, ha nem érem el a 2-eshez szükséges 65%-ot, akkor sajnos megbuktam, és törlöm a blogomat...

 

 
1...585960