benmar blogja

Egy hónapos "kutató munka" - de jól hangzik! - után ( pl. internet, könyvek, online Zala Megyei Levéltár ) íme a végeredmény! Köszönet többek mellett Gellén Jenőné (Hajnalkának) és kedves férjének!/ Szerettem volna egy - lehet, hogy csak számomra létező – űrt kitölteni, vagyis némi ősi mesével ötvözve, a lehető leghitelesebb történelmi tények (középkori Zala 1450-1490) mellett a falum keletkezésének emléket állítani. A monda szerű történetet egyébként fura módon nem a lakhelyemen, hanem attól távol, Budapesten hallottam egy Gellénházáról már sok-sok éve elköltözött Gellén családtól. Élmény volt szembesülni azzal, hogy a szülőföldjükről elköltözött, vagy távol élő embereknek mennyire fontos a szülőföldjük hagyományaihoz való ragaszkodás, kötődés ami némely esetben talán még sokkal erősebb is, mint az ott élőké…:

Előhang

Hol volt, hol nem volt…. Kezdhetném
így is a mesémet,
- mit’ krónikás könyvekből a
zord idő kitépett –;

Miképpen adták nevüket
falumnak Gellyének,
ama dicső-sötét korban,
miről most regélek.

Akkoriban rendelte el
nagy királyunk Mátyás:
„Felfegyverzett embereknek
tilos a kocsmázás!”

Hajdanán még Kis-Budának
hívták e helységet,
míg nem török portyák által
izzé-porrá égett.

Kisnemesek éltek itten,
Tornyos és a Gellyén
Nemes, Kis és Buday-ak
őket sem feledném.

Vatikánban Második Pál
uralkodott éppen,
s reformerek prédikáltak
szerte a vidéken.

Zalavári központja volt
Zala Vármegyének,
Kanizsai főispánról
szólnak feljegyzések.

Sok más mellett Egervári
ispán is felbukkan,
Toldi és a Kinizsi is,
mint ahogy megtudtam.

Így történt ez, biz’, ha mondom,
reneszánsznak hála,
humanizmusban született
falu Gellénháza.

Hol volt, hol nem volt…. Kezdődjék
hát, s ha véget érek,
akkor majd tán’ ezt mesélik
gyermekiknek’ vének.


Első Ének

Kialuszik fáklyák lángja,
sötétben az utca,
Kis-Budában minden porta
fényszemét lehunyja.

Takaros kőházikóban
kicsi mécses ébren,
ide-oda bóklászik csak,
bolyong a sötétben.

Gellyén Előd mostanában
nehezen tér ágyba,
azt suttogja: - Fiú lesz biz’!
A világ meglássa!

Gyermeket vár, harmadikat,
hitvese Szép Rózsa;
férje Ura, s két cselédje
gondoskodnak róla.

- Kettő a lány! Jó volna egy
örökös már végre!
- fohászkodik buzgón ma is
Istenhez az égbe.

Bölcsőt javít, farigcsálja,
gyorsan jár az ujja,
midőn szunnyadó nejének
mozdulatit’ bújja.

Az Úr keze meg-megbotlik,
néha el-eltéved,
bicskájával sebet hasít,
felszisszen: -  Most véged!

Ingujjából lehasít egy
vékonyka kis gyolcsot;
eszébe jut, mit szomszédja
a kocsmában mondott:

„Borral öblítsd le a sebed!
Orvosság az hidd el!”
Meg is tölt egy iccés korsót,
s issza Igaz Hittel.

/„Barátból”, és „jó tanácsból”,
szőlőn a szem…, annyi!
Maligán is akad bárhol;
kár is ezt tagadni!/

Rápillant a Kalendárra
szokás szerint újra;
bepólyázza sebét aztán
mécsesét elfújja.

Közeledik Szent György Ünnep,
a tavaszi munka;
Adófizetések Napja,
jobbágy, s nemes tudja.

Dézsmáért az egyház jön el,
kilencedért megye,
hadiadót behajtja a
királynak serege.

Fizet a pór kapuadót,
robotolnak sokat;
ajándékba visznek dénárt,
s arany forintokat.

Van teher a magyar vállán
keményen és bőven,
dolgozik a szegény ember
egész esztendőben.

Kis időre búfelejtő,
vigasz minden ünnep:
szabad a tánc és a nóta,
a jókedv nem bűntett.

Eljövendőről álmodik
más is a vidéken,
napszámos a földön pihen,
ebek ház tövében.  

Feltűnik egy kóbor macska,
átlépve tanyákon,
küszöb előtt állat nyelven
szállásért nyivákol.

Disznók makkról ábrándoznak,
közeleg az óra:
nem sokára kimehetnek
tölgyfa vallatóra.

Künn a réten magyar szürkék ,
hallik néha halk „Mú!”;
valahol a messzeségben
eldörren egy ágyú.

Fegyver hangra megriadnak:
ember és az állat;
kutyák vonítása mellett
lőnek még vagy hármat.

Kialuszik fáklyák lángja,
elhallgat az utca,
állat s ember Kis-Budában
szemeit lehunyja.


Második Ének

Cirógat a nyári hajnal
- ébren alszik minden -,
Gellyén Urat talpon éri,
bő gatyában, ingben.

Bebújik a kisablakon,
kamra felöl lebben,
asszonyt és a leányait
átöleli csendben.

Megérinti gyöngyfény ajkuk
- szemük meg-megrebben -,
hős-szerelmes kedvesét sem
csókolhatja szebben.

Nagy sietve visszaszökik
anyjához a Naphoz;
nem sejti azt ember fia:
amaz vajon mit hoz?

- Kelj fel Jancsi! - ordít nagyot
Előd a szolgának
- Odakünn már arat a nap,
s rád várnak az árnyak!

Felugrik a riadt cseléd,
kelti párját nyomban;
Jolán az nagy ijedtségben,
azt sem tudja hol van!

Napszámosok készülődnek,
sarujukat húzzák;  
batyujukból kipotyognak
ódon kenyérmorzsák.

Szaladnak a kocsiszínbe,
van ott sok zsák, sarló;
befogják a két nagy ökröt,
s friss vizet kap négy ló.

Midőn üres szekerükkel
elhagyják a portát;
Oda kiált Előd nékik:
- Jó emberek viszlát!

Szokás szerint int egy nagyot
Tornyos nemeseknek;
Ők hajnali íjászatra:
Nagy vadakra mennek.

Kapufélre támaszkodva,
jó darabig nézi,
miként tűnnek el a porban
Mátyásnak Vitézi.

Tornyos család nemes címét
Hunyaditól kapta:
kutyabőrből készült levél,
viasz pecsét rajta.

Vitéz Tornyos hősként küzdött
oszmán hadak ellen
rászolgált az adományra
eme harcos szellem.

Ellenben a Gellyén címét
nem vásárban vette,
se hőstettet, sem aranyat
nem adott helyette.

Ősi nemzet’ vére csorog
ereiben néki:
e büszke folyam szívét is,
s mellét is széttépi.

/Nemesek a származással
gyakran élcelődnek,
Vitéz Urak szópárbajjal
támadnak Elődnek./

Átkozott nagy nyugalomból
Rózsa hangja éleszt:
- Rohanj Apjuk segítségért!
Ne legyél már oly' rest

Szalad gyorsan Gellyén Előd
„Nemzetes” szomszédhoz;
Tornyos neje Bábaasszonyt,
szülőszéket is hoz.

Összefutnak fehérnépek,
férfiak kizárva;
háznak Ura odakünn a
baba jöttét várja.

Nem telik el fertályóra,
felsír a kis gyermek,
- Fiú! – kiált nagyot Előd
– Hála Jó Istennek!

Család boldog, örvendeznek,
fiú névre várnak,
- Hívjuk kölkünk… – mondja előd
- Szentünkről: Istvánnak!

Nagy zajra az aratók is
néhányan bejönnek,
Előd büszkén kiált nékik:
- Mától egy hét Ünnep!

Cirógat a nyári hajnal,
s csipát mos az élet;
Egész évben, kívül-belül
szegény nem henyélhet.


Harmadik Ének

Könnyes szellő nyaldossa a
Kis-Budai házat,
úgy tűnik a Nap magára
még sokáig várat.

Ősz telepszik a falura,
hűvös ma a reggel
István üvölt bölcsőjében:
 - Gellyén család kelj fel!

Előd ébred legelsőnek,
készül Pupi hegyre
itt az idő, hogy szőlőjét
végre ma leszedje.

- Egy mérföld a boros pince,
nem több, csupán ennyi -;
Cipót és húst vesz magához,
legyen mit megenni.

Csobolyója kiürült, ám
hegyen van bor bőven;
útközben, ha megszomjazna:
forrás a dűlőben.

Imát mond a családjáért,
s felköti a kardját,
visszaköszön az ajtóból:
- Kisasszonykák Viszlát!

Hegymenetben, messzi ködben,
feltűnik egy alak;
hamar odaér Elődhöz,
nem megy amaz, szalad.

- Hova sietsz ismeretlen?
- Gellyén Előd rászól;
- Közel jár az’ veszedelem
– válaszol a vándor.

- Mohamednek parancsára
lovas hadak jönnek!
Gyalázzák és leigázzák
a Szent Magyar Földet.

- Saját szemem tanú rája:
a portyázó oszmán
lerombol és rabláncra fűz,
felgyújt mindent Hasszán!

Szablyájához kap most Előd
a váratlan hírre:
„Nem félek én a szultántól,
senki azt ne higgye!”

Ilyenféle gondolatok
kavarognak benne,
erősen szorítja kardját,
mintha oszmánt verne.

Eszébe tör kicsi fia,
asszonya, s két lánya.
„Megmenteni a családot!”
Ez most legfőbb vágya.

Összeszedi pereputtyát,
élelmet és fegyvert,
viszi őket a rejtekhez,
mit ősöktől ismert.

Ott a barlang Pup lábánál,
kis-budai tudja,
gyűlik öreg, nő és gyerek
török elöl futva.

Gyenge Nap már lemenőben,
megjelenik Hasszán,
maga mögött pusztulást és
hullahegyet hagyván.

Rabszolgákat húz a láncon,
nem ember ez már rég;
habzó szájú veszett kutya,
olyan ez a rút bég.

Szpáhik jönnek lovassággal,
tódul a sok török,
fröcsög a vér, üvöltenek:
- Viszek! Rablok! Ölök!

Előd vágja turbánerdőt,
s mellette hű társi,
nem fordítanának hátat,
jöhetne most bárki.

Körös-körül Mohamednek
vérszemei néznek,
Sárkányoktól sem futnának
meg a hős vitézek.

Maroknyi kis magyar csapat
elvéreznek gyorsan,
földön fekve Gellyén lova
utolsókat horkan.

Nem marad más Kis-Budából
csak hatalmas fáklya,
keresztények égő lelkét
Isten tán’ meglátja.

Hasszán bégnek nem elég ez,
kevesli a sarcot,
könyörtelen lelkülete
nem visel álarcot.

Utasítja embereit:
- Keressétek nyomban!
Hova tűnt a falu népe?
Asszony, s gyerek hol van?

Szétszélednek a törökök,
pislákol a félhold,
élők nem kerülnek elő,
csupán néhány félholt.

Dúlva, fúlva odébb áll a
fosztogató horda.
- Visszajövünk még az idén!
– bugris bég ezt mondja.

Vörös lángnyelv nyaldos minden
Kis-Budai házat,
úgy tűnik a rend magára
még sokáig várat.


Negyedik Ének

Pup’ hegy alatt, rejtekében
rettenetes csönd ül;
tisztán hallik az is, ahogy
a haraszt megzördül.

Lovas jár a leveleken,
nem szarvas, mint máskor
egy termetes török basa
olvas út porából.

Követte a saruk nyomát
Kis-Budától eddig,
tölgy és avar rejti el a
magyart egytől-egyig.

Hosszan keres, hallgatózik,
ám de mind hiába,
beleszúr a tüske-bozót
Allahnak fiába.

Halk zörejt hall a sötétben,
visszafordul rögtön,
ijedtében arra gondol:
„Vadkan fel ne lökjön!”

Pup’ hegy alatt, barlang mélyén
iszonyatos csönd ül,
Gellyén fiú pici szája
nagy sírásra görbül.

Panaszkodik baba módra
enne már a szentem,
anyja veszi kebelére,
szoptatja is menten.

Ám a kisded tovább ordít
- nem csak éhes, fél is -;
lánytestvére csitítgatja…,
elhallgat most mégis.

Aztán rákezd megint István:
 - Oá! – sír-rí újra,
Rózsa hosszan eltűnődik:
„Mit csináljon?”… Tudja:

Takarót vesz kézbe, amit
ráterít fiára,
úgy tűnik, hogy meg is nyugszik
ettől nagy sokára.

Rászorítja lurkójára
paplanját az asszony;
egyre jobban nyomja reá,
hogy csendben maradjon.

Kiabálna a kis kölök,
fuldoklik és szenved,
hisz’ levegőt nem tud venni,
a ruha nem enged.

Rajta tartja jó darabig
Istikének arcán:
„Tán nem hallja Pici hangját
odakünn Nagy Hasszán!”

Összefolyik lenn az idő,
nem érzi azt Rózsa,
hogy csak néhány perc tellett el,
avagy fertályóra.

Nem hallik már odafentről
dübörgés és zörgés, 
vele együtt megszűnik a
gyermeki nyöszörgés.

Édesanya fiáért nyúl,
felkapja karjába:
rázogatja, szólongatja,
ám de mind hiába.

Szája lila, szeme zárva,
nem mozdul a gyermek,
meghalt bizony gyümölcse a
Gellyén szerelemnek.

- Megöltem a drága Szentem!
– suttogja az asszony
- Büntetésül Isten engem
helyben elhamvasszon!

Fájdalomtól összecsuklik,
zokog szegény Rózsa,
falubeli vigasztalja:
- Nem tehetsz Te róla!

Két kis leány riadt szemmel
tekint az anyukra:
„Mit tegyenek?” Ijedtükben
egyikük sem tudja.  

Pup’ hegy alatt, könnyek között
szívek mélyén csönd ül,
tisztán hallik, ahogy a gyász
lelkekben megrezdül. 


Ötödik Ének

Dísztelen fa koporsón a
hideg hant megkoppan,
fagyos szél fú, esik a hó,
szakad egyre jobban. 

Kis-Budában Nagy Bánat van,
gyermeket temetnek,
István lelkét ajánlják fel
irgalmas Istennek.

Imádkoznak Máriához,
keresztet is vetnek.
Énekelnek Jézusuknak
és a Szent Lelkeknek:

"Aludj, aludj árva fiú!
Könyörgünk Te érted;
körülötted a  háború,
de Te már nem érzed!

Ébredj, ébredj, Isten fia!
Karukat kitárva,
mindenki a megváltását
Jézusunktól várja!

Aludj, aludj drága gyermek!
vár fönn Urad rád ma!
Néked és a többi szentnek
legyen nyugodt álma!"

Rózsa zokog feketében,
lányai mellette,
könnytől ázott kedves arcát
kezébe temetve.

Gellyén Előd törött lábbal,
bekötözött fejjel
görnyed fia sírja felett;
s kérdi: - Mért’ hagytál el?

Haza indul Gellyén család,
azaz haza menne,
ha meg volna kisfalujuk,
és a kőház benne.

Kis-budát a török horda
földdel szintbe tette;
összefog a magyar ember,
épít mást helyette.

Új utcában, új házakkal,
új név: Gellyénháza,
Együtt régi Kis-Budával
új jövőjét várja.

Pupi hegynek lábainál
föld alatt keresztek,
elfeledett (h)ősök, akik
végleg megpihentek.

Dísztelen fa koporsóban
István a kisgyermek:
életét és nevét adta
szép zalai helynek.


Utóhang

Gellyén ősök nevét hordják,
azok a Gellének,
akik köztünk a faluban,
avagy távol élnek.

Egytől tudom ezt a mondát,
versbe szedtem néktek;
nem várom el tőletek, hogy
balladám higgyétek.

Hogy született Gellénháza,
a jó Isten tudja,
ha valaki mást mesél majd,
megírom tán’ újra!

/Ma is, mikor gyermeklélek
távozik a Földről;
azt kérdezzük mindnyájan
a hatalmas Istentől:

„Mondd meg Atyám,mért` büntetted?
Vajon kinek vétett?
Mondd, odafönn mért`
született ily szörnyű ítélet?”/


/A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges!/

Múltba veszett jelen

Elfogy az út a lábam alatt.

Átléptem újra a nagy határ-falat,

mit agg múltam tán’ ferdén húzott

fel magasra… s a rendbe rakott, ám nyúzott

téglák most haragtól hörögve

zuhannak utánam a mélybe …. mindörökre….

Mezítláb rohanok a porban,

mint kisgyermek koromban:

érzem a forró, aranyló szemek illatát

midőn a nyári nap szerelmesen járja át

s facsarja ki mezítelen testem…

Megtaláltam végre! Ezt kerestem!

Mohón, nagyokat nyelek a régből.

Istenem! Délibáb! Nyomban szétdől

mint szelíd felhő, kit vihar, ha sújtott.

És kitekerve, bambán csak áll ott,

s bárányként sír klisét a sáros út felett:

„Vándor az utadat soha ne feledd!”

És láss csodát: a fal ismét feláll!

Villámként hasít ketté a kegyetlen reál’:

Mindegy melyik oldalon hagy

a másiknak így is- úgyis ellene vagy!

S midőn szemem a távolban kutat,

nem lelem az elveszett arany középutat.

Európa zajos, újra zajos
Kinőttek a szakállai…
Versenyt nyert a kis aranyos
Wurst, s ötödik lett Kállay…

„De hát kétségbe kell-e esnünk,
Hát búsuljunk-e e miatt?”
Szólítsuk mától sógornőnknek
A szomszéd dalos madarat!

/PS után szabadon/

1848. Március 15. . 2014. Március 15.

2014 Március 15.

/Persze a hatalmas, dicső ünnep természetesen megjár minden arra érdemes, a szabadságunkért életével fizető, vérét áldozó ember számára, ha az az ünnep őszinte és szívből jövő, minden hátsó gondolat vagy szándéktól mentes. De csak akkor... /

Ez a tartalom a hosszát tekintve sincs megkötve, hiszen lehet egy egész ünnepi napot felölelő eseménysorozat avagy csupán néhány óra, perc sőt még egy picinyke pillanat, de ugyanúgy lehet egy egész életet magában rejtő életérzés is! Embere válogatja.. De egyet nem szabad: A múltunkat elfelejteni! (amúgy nem is hiszem, hogy képes rá az ember)... túllépni lehet a szégyenfoltokon - levonva a megfelelő tanulságokat -, de a dicső pillanatokról, szabadságunk gyökereiről igenis kötelesek vagyunk a tiszteletünket és büszkeségünket egyaránt kifejezve megemlékezni.

Pillanat, amikor mindenféle külsőség mellőzésével, csupán a múltunkra, a hősökre emlékezve, szívünkben melegséggel felnézünk a lámpaoszlopon lobogó nemzeti színű zászlónkra, vagy éppen megérintjük a szívünk fölé tűzött kokárdánkat. 

Ez olyasvalami felemelő, tiszteletteljes egyben büszke érzés, amire igazából tanítani nem lehet (talán nem is kell!) senkit, ám aki egyszer - életkortól függetlenül - ráérez, az a magyar ember sohasem felejti el ezt, sőt vágyik rá bárhol járjon, vagy éljen is a világban.... 

A nemzet színeit a szív és a lélek néha eltakarhatja! De csak ezek, másnak nincs joga hozzá! Még Istennek sem!

 Szabó Balázs : Szárnyalj Magyar!

Repülj galamb, véres gerle
szólj már rá a Jó Istenre
Minden rosszat mondj el néki
hogy élsz?! ő azt úgysem kérdi
Repülj madár, sebzett gerle
ne pokolba, fel a mennybe

Repülj galamb, fehér gerle
lázadó költőknek nyelve
vidd hírül a nagyvilágnak
kirabolnak, levadásznak
Repülj madár, béke gerle
rakjál fészket a lelkekre

Repülj galamb, postás gerle
magas hangokat döngetve
keresd meg a te országod
hidd el itt lesz megtalálod
Három színből festett gerle
szennyes közt is tiszta elme

Repülj galamb, győztes gerle
magyar zászlókat lengetve.

Szilveszter másnapján…

Kész! Letöltés sikeresen befejezve!

Bitekben a Múlt, s könnyes a törlőkendő.

Papírom üres! Egy vers? Csupán elkezdve…

rám kacsint a semmi, a Jövő esztendő.

Nem is Shakespeare, sem nem Petrarca,

ezt az Istenek, a Jelen „Költők Kérték”.

Csupán egy újévi egyszerű „hangzatka”,

hol’, haldoklik a líra az időmérték.

Kedves Barátaim, Tisztelt Nagyérdemű!

Íme hát az írott hangom, a legbenső,

amit az Új Év napján súgott azt tettem:

Így bújt a felszínre elmémből eme mű,

ami gyarló életemben a legelső,

egyben a legeslegutolsó szonettem.