benmar blogja
Bűnös világ
Bűnös világ
Elveszítettem a világotvagy lehet, ő hagyott el engem?Rák-sejt, mi agyakban csírázott- már régóta - ezen töprengem.
Köröttünk rút háborúk dúlnak,gyilkosokká lesznek emberek;Aztán a zombik elindulnak,zsebeikben atomfegyverek.
Sötétség mocsarába lépve,eszeveszett módon süllyedünk;Nincs szükség valós ellenségre,hisz’ politika csinál nekünk.
Vaj’ miért nem lép Isten közbe,hiszen az Ő keze messzeér?Lökné bele pokol-gödörbeazt, ki az élettel visszaél.
Látni vélek egy földkupacot,miről ellopták a keresztet;S az Úr a tolvajra mutatott:- Ember gyereke ezt te tetted!
Elveszítettem a világotvagy lehet, ő hagyott el engem?Vad-sejt, mi agyakban csírázott- már régóta - ezen töprengem.
Itt van az ősz, de még meddig
BenMar: Itt van az ősz, de még meddig
(Petőfi után félig szabadon)Itt van az ősz, itt van ujra,S szép, mint mindig, énnekem.Így rendelte el az Isten,Évszakokból négy legyen.
Kiülök a dombtetőre,Innen nézek szerteszét,S hallgatom a szarvasbikákNászra hívó énekét.
Mosolyogva néz a földreA szelíd nap sugara,Nem röhögne, hogyha tudná,Elszállt földiek agya.
És valóban ősszel a FöldCsak elalszik, nem hal meg;Súlyos terhet cipel hátán,S néha bele is remeg
Levetette szép ruháit,Csendesen levetkezett;Mezítelen forog tovább,S szégyenlős lett szerfelett.
Aludjál hát, szép természet,Csak aludjál reggelig,S álmodj addíg, ameddig tudsz,Amíg kincsed elverik.
Én ujjam hegyével halkanLantomat megpenditem,Közben halkan, hogy ne hallják,Megszakad érted szívem.
Kedvesem, te űlj le mellém,Űlj itt addig szótlanúl,Míg ember a természettelegyütt élni megtanul.
Ha megcsókolsz, ajkaimraAjkadat szép lassan tedd,Legyen kedves Föld anyácskaa holnapod sokkal szebb.
Őszi mese
Ezt a bejegyzést egy tagunk töltötte fel a blogjába. A bejegyzés nem minősül hivatalos tájékoztatásnak, a benne szereplő esetleges állítások a képzelet szülöttei, és semmi esetre sem tekinthetőek objektív hírnek vagy tanácsadásnak. A koronavírussal kapcsolatban a koronavirus.gov.hu címen elérhető hivatalos oldalon lehet tájékozódni.
Őszi mese
Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren is túl, az üveghegyen is túl, ott ahol a kurta farkú kismalac is túr, még azon is túl (röviden qrva messze) élt egyszer egy Ősz öregember.
Ez az öreg Ősz, festőművész lévén, egész nap megállás nélkül (kajálnia vagy szükségleteit elvégeznie sem kellett, hiszen mesebeli lény volt) csak festegetett édesanyja a természet építette műtermében. Egyre másra készültek a realista, szürrealista stílusú gyönyörűbbnél gyönyörűbb tájképek. (Az öreg nagyritkán - stikában azért, hogy anyja meg ne tudja - vállalt portréképeket, aktokat is.)
Testvérbátyja, Tél apó az északi-szélfogatán gyakran eljött a festőhöz, hogy elvigye az elkészült műveket, amelyek nagy része a közeli fekete-lélek-piacon a földi emberek emlékezetében végezte be sorsát. (Tél apónak viszont volt egy titkos, káros szenvedélye: a szerencsejáték, azon belül is az „Itt a Piroska, hol a Hófehérke” játékot játszotta a legszívesebben. (Ne kérdezzétek gyerekek, hogy mi volt az említett, kicsi fekete lelkek vezette szerencsejáték lényege, elégedjetek meg annyival, hogy nagy tétek forogtak kockán és nem vehettek részt 18 éven aluliak – legalábbis papíron nem.)
Persze, mint ahogy a nagy könyvben meg vagyon írva, szokása szerint a Tél (főképp húga, a Tavasz tündér ellen) mindig veszített. Ha mást nem is, az eszméletét biztosan, amikor az öccse, az öreg Ősz jól pofán verte a hatalmas buktái miatt; de aztán rögtön meg is bocsátott a rossz útra tévedt bátyjának, mivel (már az elején említettem) a mesehőseimnek a létfenntartás nem volt létszükséglet, éppen e miatt anyagi javakra sem vágytak. Ám Tél apó legutóbbi befagyott kékfoltját mégsem a testvérbátyjától, hanem a mindig csendes Éj szakitól szerezte, akivel ugyanabba a lányba voltak szerelmesek. Ezt a leányzót Mag (l)ány-nak hívták.
No de kedves gyerekek, visszakanyarodva a történetünkhöz: egy tüneményes reggelen, (ha korrekt akarok lenni) egészen pontosan pirkadatkor, erőtlen szellők szárnyán megjelent az öreg Ősz műtermének hátsó bejáratának küszöbén, másik testvére a forró Nyár, aki láthatólag gyengélkedett, kicsit sántított és nagyon köhögött is talán. Főhősünk kissé meglepődött, hiszen – születési sorban a második – testvére a Nyár nem oly régen, szinte köszönés nélkül, hirtelen távozott.(Ilyen COVID-os időszakban persze nem szabad azon csodálkozni, hogy a mesehősöket - a földi halandókhoz hasonlóan – érinti a pandémia, és azon a sajnálatos tényen se lepődjön meg senki, hogy néhányan – a földi halandók közül, velem együtt – néha eltávoznak a mesevilágba.)
A Nyár (annak ellenére, hogy sokan szerelemmel vágytak a közelségére) hívatlanul belépve a természet hátsó ajtaján, mintegy köszönés gyanánt, egy hatalmasat tüsszentett. Ősz mester a kobakját vakargatva, homlokát ráncolgatva éppen egy tájkép festésén dolgozgatott, és közben azon törögette hófehér buksiját, hogy milyen színek kerüljenek a remekművére. A „happcit” meghallva ijedten ugrott fel a székéből, miközben fejét beverte a festékes dobozok tárolására használt (IKEA-ban vásárolt, mint általában a többi bútora is) falipolcot, amelyről a szerencsétlen balesettel egy időben száraz falevélként, nagy vigyorgás közepett potyogtak le a festékes tégelyek. Mindeközben a gyenge nyár (akit a kora ellenére vénasszonynak is szólítottak) is rákezdett a hahotára és a kárörvendő röhögés könnyeitől (és az új COVID19 vírus mutánsának tüneteitől) már alig látott.
A festékektől tarkára – piros, sárga, vörös, barna színűre - változott Ősz mérgében földre dobta a vásznat: „Ez a munkám talán még egy évet várhat!” - mondta halkan, és kiáltott egy merészet: „Borítsuk rá a saját képemre az egészet!!!
Kedves gyerekek, most már hivatalosan is tudjátok miért ilyen színesen tarka az őszünk… Itt a vége, fuss el véle!
Ennyi! Innyi! Jóberúgnyi aszt hömbölögnyi!
Üdv! BenMar / Bazsó
https://benmar-parkinson.blogspot.com/2021/09/oszi-mese.html
Csak úgy...
Egy szép, ködfátyolos, novemberi napon történt, úgy az ötvenedik életévem vége felé. Igaz, ami igaz, már jóval korábban, felnőtté válásom mezsgyéjén – az átváltozásom fundamentumait keresve –, a 2000-es évek legelején, létem értelmének kutatásába kezdtem; melyet a sok megválaszolatlan kérdésnek köszönhetően, a „brit tudósokkal” ellentétben a mai napig nem fejeztem be.
No, de nem elkanyarodva az ominózus eseménytől - amiért is „tollat ragadtam” -, éppen a szokásos, esti sétámat tettem barátaim, a körúti platánok ölelkezve őszbe hajló fái szőtte, rőt avarszőnyegen, amikor megpillantottam az utca túloldalán egy hozzám hasonló testalkatú árnyalakot. A félelmetesen fura az volt, hogy nem csupán a testalkata, hanem még a Parkinson-os csetlő-botló, néha csoszogó járása is megegyezett az enyémmel. Kicsit félve, ám kíváncsian közeledtünk egymáshoz, amíg úgy két lépés távolságra kerültem a semmiből előbukkanó, ismeretlen alakhoz.
Azaz, csupán naivan azt gondoltam, hogy nem ismerem, de láss csodát, minden porcikája (még a könnytől csillogó szeme kékje is) és gondolatai is megegyeztek az enyéimmel. Ugyanis az a mesebeli paradicsomból jövő és a pokolba tartó, a múltjában táplálékot kereső és lelő, emberi gyarlóságot és bűnöket is magáénak tudható fickó nem volt más, mint a letűnt ifjúságom, a lelkiismeretem és a betegségem súlya alatt tántorgó, a remény gyakran tovalengő, könnyen szakadó indáiba kapaszkodó, halandó, önnön valóm. Akkor, ott ismét szembe néztem önmagammal s a rideg, kijózanító, szürke valósággal….
Üdv! BenMar
Angyalbőrben
Angyalbőrben: „Dobbantós kimarcsi”
„Hát ha tényleg kíváncsi vagy rá, először biztos azt szeretnéd tudni, hogy hol születtem, meg hogy milyen volt az én egész tetű gyerekkorom, meg hogy mik voltak a szüleim, mielőtt beszereztek engem, meg minden, szóval hogy egy ilyen Copperfield Dávid-féle marhaságot adjak le, de ehhez nincs kedvem. Először is unom ezt a témát, másodszor a szüleimet sorba megütné a gutman, ha nagyon mélyre találnék túrni a dologban. Az ilyesmire rém érzékiek, főleg az apám. Rendesek is, meg minden, nem mondom, de rém érzékiek. Ebből úgyse lesz itten életírás, vagy mit tudom én, csak azt akarom elmondani…,”
… hogy ez év augusztusában lesz éppen 30 éve, hogy bevonultam a Magyar Honvédség 26. Bottyán János Gépesített Lövészdandárjához Lentibe, ha pontos akarok lenni, Zajdára, hogy lehúzasson velem a Magyar Népköztársaság másfél szájbatekert esztendőt vagy mit tudom én. A történet, amelyet megosztanék veled, e regrutává válásom után egy évvel játszódott.
Egy verőfényes, nyárvégi ünnepnap reggelén, amolyan hosszú hétvégén, vagy ilyesmi, éppen augusztus 20-án, a közös dandár reggeliből visszafele jövet összefutottam a falumbeli Jani barátommal, aki hozzám hasonlóan „öreg rájaként” az utolsó hat hónapját töltötte Zajdán. Jani, akivel a civil életben átéltünk jónéhány felejthetetlen bulit, korábban már leszolgált 1 esztendőt egy másik alakulatnál, de a rossz térde miatt idő előtt leszerelték, aztán mégis úgy döntött a mélyen tisztelt, kedves állam bácsi vagy ilyesmi, hogy ne hogy má' jól érezze magát Jani, ezért visszarángatták a maradék hat hónapra is, amely restanciának, képzelheted, mennyire roppant mód ürült, meg minden.
Mit ad Isten, János honvédnak is ugyanazon pörgött az agya mint az én túlságosan is kipihent agysejtjeim. Mi volna, ha… Annak ellenére, hogy egyikünket sem engedték haza hétvégén eltávra, mégis együtt hánynánk tele a táncparkettet az ilyenkor szokásos,, 20- i gellénházi bálba, ha érted, mire gondolok. Csak volt egy icipici akadálya a tervezett dorbézolásunknak, mégpedig nem más, mint a laktanya őrtornyokkal megtűzdelt roppant kerítése.
Szóval megdumáltuk, nekünk a fonott drót és az éber őrök nem jelenthetnek különösebb akadályt. Egyszerűen, de részletesen elterveztük, hogy a délelőtti látogatás ideje alatt, a CSMO (Csapat Művelődési Otthon) melletti füves részen, ami nagyon közel volt a kerítéshez, a civilekkel elvegyülve, napozást színlelve dobbantunk.
A zseniális forgatókönyvünket követve, csak úgy laza gyakorló öltözetben, ki is feküdtünk a megbeszélt füves placcra, ha emlékezetem nem hagy cserben, olyan 11 óra tájban. A laktanya kerítése tőlünk sac-per-kb 2-3 méterre húzódott. Bennünket csupán egy hatalmasnak azért nem nevezhető, kerítés alatti rés választott el a hőn áhított szabadságtól. Elképzelheted, a rés éppen akkora volt, hogy egy ember hason csúszva át tudott rajta préselődni. A kerítés túloldalán sűrű erdő garantálta az odáig valahogy szerencsésen elvergődő delikvens „láthatatlanságát”, ha érted, mire gondolok. De az őrtorony közelsége miatt, az erdőig eljutni sem volt egyszerű. Nem is beszélve a kerítés alatti átjutás roppant veszélyeiről, és itt elsősorban ne a drót okozta sérülésre gondolj.
Sorsot húzva, Jani barátom volt az első. Egy óvatlan pillanatban, amikor az őr éppen ellenkező irányba nézett, Jani, izmos testalkatát meghazudtolva, hiszed vagy nem, a másodperc tört része alatt kettőt hempergett a kerítés irányába és sutty már kinn is találta magát. Odakinn szintén két gyors fordulat a fűben, és amire a toronyban nagyokat ásító őr tekintete ismét ránk tévedt, Jani már nagyban loholt a rengetegben, a telefonon előre leegyeztetett hely felé, ahol közös barátunk, Csabi már türelmetlenül várta, hogy hazafuvarozhassa a két katonaszökevényt.
Gondolhatod, hogy felgyorsult a szívverésem, amikor rám került a sor. A torkomban éreztem minden dobbanást Lehet, hogy most kiröhögsz, de szó szerint majdnem betojtam. Gondoltam, „jöjjön, aminek jönnie kell”. Két fordulat balra, aztán… - Állj, maga meg mit buzerál ott közel a kerítéshez? – hallottam az őrszem mennydörgő hangját és látni nem, de érezni éreztem AMD-el biztosított, szúrós tekintetét a hátamban. Gondolhatod, akkor ott egy másodpercre megállt bennem az ütőér, végig pörögtek szemeim előtt addigi, gyarló életem filmkockái és biztos voltam benne, hogyha nem lő le, minimum a fogdára kerülök.
No de hogy, hogy sem, a gépből ismét emberré váló őr megkegyelmezett; talán látásból ismerhettük egymást vagy ilyenek. Úgyhogy nem maradt más választásom vesztesként, mint a meghátrálásos visszavonulás.
Talán mondanom sem kell, hogy hazáját hűen szolgáló öreg bakaként nem dobtam még sutba a kijutás csábító lehetőségét. Pörgött az agyam, mint a többmagos processzor, míg nem arra az elhatározásra jutottam, hogy dobbantok, vagyis kimegyek egyenesen a kapun kimarcsira, hamis aláírással ellátott, le nem adott katonakönyvemmel. A „kopasz” hadnagy főnököm T.B., aláírása éppen megfelelt a célra. Igaz a neve nem szerepelt az aláírásra jogosult tisztek névsorában,, de ez a cseppet sem mellékes tény, mint utóbb kiderült, hála istennek, egy cseppet sem számított.
Szóval, nyomban felmentem a parancsnoki épület második szintjén lévő „hadműveleti rajzolónak” hívott helyiségébe és miután beírtam a kimaradásom adatait, a „világító asztalon” lekopíroztam főnököm szignóját, meg ilyenek. Meg voltam elégedve az eredménnyel. Olyannyira jól sikerült a művem, hogy minden akadály nélkül kijutottam a főkapun.
Aztán az akkori, stoppolásra vonatkozó szigorú szabályokat maradéktalanul betartva, az erdei vasúti átjáróig gyalogoltam, majd egy jó szándékú embertársamnak, helyesebben az autójának köszönhetően, minden gond nélkül én is hazajutottam.
Az esti bál jól sikerült, és a visszaút is zökkenőmentesen lezajlott, eltekintve attól a nem megszokott eseménytől, hogy Jani barátom menet közben, az anyós ülésen ülve, legalább kétszer kidobta a rókát az autó lehúzott ablakán. amitől aztán én is önindítózásba kezdtem, ha érted mire gondolok. Még szerencse, hogy a mellettem lévő jobb oldali ablak fel volt húzva…
Aznap éjjel mindketten győzelem-ittasan hajtottuk fejünket a zöld párnánkra, ami alatt ott lapult a Playboy újság legfrissebb, ám kissé megviselt száma, meg minden. Szóval rövidre zárva a történetet, a foglakozás elértre a célját, ha érted mire gondolok.
(Első bekezdés: Részlet: J. D. Salinger: Zabhegyező)