Me valedicere

Nem történt semmi különös. Csak elcsendesedett körülöttem a világ. A zajok is halkabbak, mintha nem nekem szólnának többé, s a reggelek már nem hozzák azt a színt, amit egykor kerestem bennük. Az ember egyszer csak észreveszi, hogy egyre kevesebbszer szólítják a nevén.

Napjaim úgy telnek, mint mikor egy régi falióra még jár, de senki nem néz többé rá. Ketyeg – nem a pontosságért, csak mert nem tud mást. Én sem tudok mást. Még írok, még elgondolom, hogy mit mondanék, ha volna kinek. De nincs. Az utolsó párnám sem hordoz már más illatot, csak a saját álmomat, ami rég nem virágzik ki reggelre.

Nem panaszkodom. Aki sokáig él a csöndben, megtanulja megszeretni. Olykor hallani benne valamit – egy lépést, ami sosem ér ide. Egy hangot, amit talán csak képzel az ember. Vagy régről hozta magával, mint egy gyermekkori kabát gombját, amit már régen nem visel, de nem meri eldobni.

Szerettem volna egyszer úgy hazamenni, hogy várnak. Nem nagy szó ez, csak egy mozdulat, ahogy a kéz megemelkedik a kilincs felé. De nekem mindig csak ajtók voltak, nem otthonok. És mindig csak kérdő mondatok, sosem biztatók.

Mostanában sokat nézem az eget. Olyan, mint egy régi zsebkendő – foltos, de tiszta. Nem mond semmit, de mégis hordoz mindent, amit elfelejtettem megköszönni.

Azt hiszem, most már elférnék egy mondatban. Egy rövid, szelíd mondatban, amit nem mond ki senki, de talán érez. Nem vagyok már se fontos, se nehéz. Csak valaki, aki volt – s még egy kicsit van.

Nem kívánok mást, csak hogy néha, mikor valaki egyedül marad, jusson eszébe: volt egy ember, aki csendben ment el, s nem vitt magával semmit – csak a kimondatlan szavakat.

A kezem még néha mozdul, mintha írni akarna – de a papír már nem vár. Üres ugyan, de nem hív. Mint egy régi ismerős, aki elmegy mellettem az utcán, szem lehunyva, hangtalan. Talán nem is haragszik – csak elfelejtett.

A szavak, amik egykor egymásra találtak bennem, most csak bolyonganak, mint kóbor kutyák a hajnali peronon. Fáradtan, cél nélkül. Nem kérnek már, csak néznek. És én nem tudok mit adni nekik.

Van, hogy még eszembe jut egy sor. Valami egyszerű, valami igaz. De nem írom le. Mert nem az a fontos, amit kimondunk, hanem az, amit elhallgatunk. A szó csupán híd, a csend – az a part.

Mostanában nem keresem a rímet. A ritmust se. Csak figyelem, hogyan lesz a mondatból hallgatás, a szándékból nyugvás. Nincs már dolgom a verssel. Ő elment, vagy én maradtam le – nem tudom.

Az este hosszabb lett, s nem bánom. Jó ez a tompa világ, ahol már nem kell formát adni a fájdalomnak. Ahol nem kell kérdezni, hogy "miért", mert már a válasz is elfáradt.

Ha valaki majd egyszer elolvassa e sorokat, ne keresse benne a folytatást. Mert ami utánuk jön, az már nem betű lesz, nem hang – csak a csönd. Az a csönd, amit megérteni nem lehet, csak elfogadni.

És talán épp ez az utolsó vers. Csak épp nem úgy hívják.

N. A.

2025

Július