Bencze Attila blogja

„A verscsodákká szelídült, szépen faragott életigenlés, a felismerés, hogy az ember és a költő valahol elválaszthatatlanságában egy és ugyanaz.” – írta Szentre B. Levente első verseskötetem lektorálásakor. De valójában mit is jelent a rímekkel, a verseléssel történő rakoncátlan zsonglőrködés, zsonglőri rakoncátlankodás?
A síppal, dobbal, nádi hegedűvel való zsonglőrködés vagy valami szürrealista, szűk szakmai elismertséggel járó verseket csomagolhatok LITERA túrámra? Jó kérdés.
Erre a kérdéskörre Dobai Bálint gondolatai (legalábbis ezt olvastam legutoljára) adták meg a megfelelő választ: „Van pár ember, aki sem a kategorizálást, sem az alapjául szolgáló önhittséget nem vallja magáénak. Akik kellő alázattal vannak az irodalom nagyjai iránt, és a klasszikus költők nyomdokain tanultak verseket alkotni, de tudásukat nem öncélúan, a szűk körű kortárs szakemberek szórakoztatására használják, hanem valahol hisznek a költészet hivatásában, és önkifejezésükkel a kort, a ma élő embert fejezik ki. Elismert kortársköltők, akiknek a verseit minden irodalombarát megérti.”
Talán ez a ragaszkodás és olvasóközpontú gondolkodásmód jelenti számomra az áttörést. Egy elméleti síkot a társadalmi szemléletmódból eredő felismerhetőségi és értelmezhetőségi vágy illetve a versfaragás alak és formavilágát illetően.
De valahol a lélek mélyén minden költőben benne rejlik a gondolatokkal és ritualizmussal járó sznobizmus csillogtatása, hogy a szakmai értékbecslőkkel szemben mi lelhessünk a megmondó emberek. Minden irodalmár és alkotás mögött ott van az eszmeiség, az önmagunk megvédése, ami pozitív utóhatásaival továbbfejleszti a rímekkel való rakoncátlankodásainkat. Talán erre jó ez a blog is…