Novelláim...

A csata előestéjén láttam őket először, ám akkor táncoló délibábok voltak csupán, akik megmutatták nekem magukat egy pillanatra, hogy azután feloldódjanak az éter áttetsző hullámaiban. Most azonban más volt a helyzet.

 

- Itt vannak! – suttogtam rekedten, majd a többiek értetlen tekintete láttán, végre sikerült megtalálnom a hangomat. – Az asztrálban hagyott lenyomatainkat követték!

 

Evelyn arca sápadt volt és tudtam, hogy már ő is észrevette az üldözőinket. Némán biccentett felém én pedig elértettem ki nem mondott szavait és halkan kántálni kezdtem az ide leginkább illő varázslat igéit. A novícia támogatott engem, egy pillanattal később pedig már meg is fogant a minket álcázó bűbáj. Tisztában voltunk vele, hogy sikerünk csak időleges és hogy a hamarosan kihunyó varázslat fehéren izzó rezgései fényre éhes lepkékként vonzzák majd hozzánk a közelben ólálkodó gyilkosokat.

 

- Kik követtek és micsodát? – kottyantotta közbe a fejvadász.

- Emlékszel rá, hogy mit mondott nekem Aleysia? A sötétség utánunk küldi majd a legveszélyesebb gyilkosát… Pokolba! – fakadtam ki dühösen. – Bíztam benne, hogy talán megelőzhetem őt!

- Milyen messze van még a cél?

 

Evelyn most a természettündérnek szegezte a kérdést, az pedig biztató mosollyal válaszolt rá.

 

- Látjátok az Indriq dombja után azt a fás részt? Ritkás ligetnek tűnik csupán, de én tudom, hogy befelé haladva az erdő egyre sűrűbbé válik majd, azután pedig megérkezünk a tisztásra, ahol…

- A napba öltözött asszony vár minket! – sóhajtott a papnő reménykedve.

- Gyorsan kell majd mozognunk és akkor talán… talán elkerülhetjük a harcot!

 

A szívemben lassan éledő remény lángját a driád kijózanító szavai gyorsan ki is oltották.

 

- Tudod, a tisztás elég nagy, az a fa-matuzsálem pedig, melyben a szent szellem lakozik, a legtávolabbi végében van. Egészen a közelébe kell jutnunk, ha azt akarjuk, hogy…

- Értem, értem… - suttogtam lemondóan. – Csak egy pillanatig jólesett elhinni, hogy akár még szerencsénk is lehet!

- A varázslat már nem tart ki sokáig! – mondta a novícia sürgetően.

- Akkor jobb lesz, ha mi megyünk a dolgok elébe. A jó hír az, hogy az erdő széléig el tudlak teleportálni titeket, azután már… csak a gyorsaságunkon, no meg a szerencsén múlik minden! Készen álltok, egy jó kis futásra?

- Nem igazán, de tehetünk mást?

 

Synca epés megjegyzését, szinte már nem is hallottam. Éreztem, hogy mindannyian belém kapaszkodnak, ám én csak Evelyn arcát figyeltem. Tekintetünk találkozott, ő pedig beleegyezően biccentett felém. Egyszerre szüntettük meg a varázslatot.

 

Aktiváltam gyűrűm hatalmát, a dimenziók közötti zuhanás ismerős érzését pedig egy erőteljes rántás követte, ahogy testünk újra anyagi formát öltött. Pontosan az erdő szélére érkeztünk, ezzel egyidőben pedig hallani véltem a fantomok dühös sziszegését, ahogy utánunk vetették magukat.

 

Őrült versenyfutás vette kezdetét köztünk és üldözőink között, csakhogy a tét most az életünk volt. Úgy éreztem, hogy végül egy hajszálon fog múlni az egész és valóban így is lett. Épp abban a pillanatban értük el a tisztás napsütötte foltját, amikor az árnyak lecsaptak ránk.

 

Támadásuk villámgyors volt és szinte kivédhetetlen. Egy pillanatra anyagiasultak csupán, hogy azután gyorsan felszívódjanak a köztes dimenzió fagyos rétegeiben, ám ez az idő is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy szétszórjanak minket. Érzékeltem, hogy a driád magatehetetlenül zuhan a földre attól a pontos és kemény ütéstől, amely a tarkóját érte. Ami engem illet, csak a szerencsémen és harci tapasztalatomon múlott, hogy nem haltam meg ott helyben. A torkomnak címzett, fekete acélt csak üggyel-bajjal tudtam hárítani, eleven tőröm vörösen parázsló pengéje pedig elkínzott, fémes sikollyal tiltakozott a szokatlan igénybevétel ellen.

 

„Rontás lehet a pengéjén!”

 

Láttam, hogy Syncát és Evelynt is elsodorja a támadás szele és csak újsütetű szövetségesünk dacolt sikeresen a sötét árral.

 

Bár nem látta támadóinkat, ám a lelkében lappangó vadállat ösztönei időben figyelmeztették őt a veszélyre. Csikorgó hangon indította útjára varázslatát épp abban a pillanatban, ahogy az árnyak előtte manifesztálódtak.

 

- ÁTOK!!!

 

Láttam, ahogy a pusztító energiahullám atomjaira bontja a legközelebbi fantomot és megértettem, hogy miért csak ez az ősi faj képes kordában tartani és irányítani a hatalomszavak erejét. Váratlan diadala valósággal megrészegítette őt, hajmázas nevetésének visszhangja pedig olyan volt, mintha fém súrlódna fémen.

 

Gyorsan kihasználtam, hogy sikerült lélegzethez jutnom és úgy döntöttem, állítok egy kicsit testem belső óráján. Sietve suttogtam el a varázsigéket, ám egy belső sugallat hatására, végül elharaptam az utolsó szótagot. Éreztem a testemet feszítő mágikus energiákat, de egy időre még elmém peremére száműztem a sürgető késztetést, hogy átadjam nekik az irányítást. Úgy határoztam, hogy megvárom ellenfelünk következő lépését…

 

A sötét vadászok újra a félvér előtt öltöttek anyagi formát, ám ezúttal felkészültebbnek bizonyultak és vele egyidőben, ők is merítettek a manaháló erejéből. Már vártam, hogy a fülsértő hangokkal megszülető, ősi erő újabb orvgyilkost küld majd vissza a negatív síkok világába, ám nem ez történt.

 

Az árnyak olyan méretű ellenhullámot indítottak útjára, amely csírájában fojtotta el a hibrid kitörni készülő varázslatát. Még láttam, hogy a szerencsétlen teste görcsbe csavarodik és a puszta földre okádja véres hangszálait.

 

- Istennőnk lángja fényeskedjen nektek!

 

Evelyn tenyerén most egy alma méretű, nyersfehér színű energiagömb fénylett, amely minden egyes szívdobbanásával egyre nagyobb és fényesebb lett. Éreztem, hogy az egyik lidérc életereje vészesen apadni kezd, mígnem halk sikollyal ő is kifakult a létezés ezen dimenziójából.

 

Az utolsó vadász ezt a pillanatot választotta arra, hogy közbeavatkozzon. Kurta intésére jéghideg dérkígyók anyagiasultak a papnő csuklója körül, ő pedig fájdalmas sikollyal hullott térdre. Varázslata szinte azonnal összeomlott, a rémisztő jelenést pedig csak a testéből szürke füstpamacsokat kisszaggató, mágikus dobótőrök térítették el azon szándékától, hogy ízekre tépje tehetetlen áldozatát. Dühödten felhördült, az újabb energiahullám pedig ezúttal a vakmerő fejvadászra sújtott le. A levegőbe emelte, majd a közeli bokrok közé röpítette őt.

 

Tudtam, hogyha most nem teszek valamit, akkor a fantom mindannyiunkkal végez. Elsuttogtam a varázsige utolsó szótagját és éreztem, ahogy a forró energia szétárad az ereimben. Nekiiramodtam és néhány röpke pillanat alatt sikerült is megtennem a köztünk lévő, jókora távolságot.

 

Azt hittem, hogy lassan mozduló teste és döbbent tekintete lesz majd az utolsó emlék, amit megőrzök róla, ám a sors más befejezést tartogatott kettőnk számára! Mozgása, hirtelen felgyorsult és szinkronba került az enyémmel, ezzel egyidőben pedig ügyesen elsiklott a nyaka irányába kaszáló pengém útjából. Biztonságos távolságba húzódott tőlem, gúnyos szavai pedig olyanok voltak, akár a kígyók nyálkás sziszegése:

 

- Emlékszem rád, még a mészárlás előttről. Akkor a fény égi fattyai megakadályoztak abban, hogy a pengém hegyére tűzzem levágott fejedet! Most viszont…

- Itt vagyok. Mutasd meg, mit tudsz!

 

Nem sokat kérette magát és újból összecsaptunk. A két penge, a vörös és a fekete most fájdalmas sikollyal feszült egymásnak. Négyszer váltottunk ütést, de – egyelőre – nem sikerült rést találnunk a másik védelmén.

 

A fáradtság hirtelen tört rám és rádöbbentem, hogy túl sokáig használtam az „időgyilkost”. Életerőm rohamosan csökkent és egyre nehezebben tudtam csak hárítani a reám zuhogó csapásokat. Már csak az akaraterőm hajtott előre, míg végül azon kaptam magam, hogy fél térdre omolva kapkodok levegő után. Leendő hóhérom óvatosan közelített felém, sziszegő hangjába pedig gúnyos zöngék keveredtek:

 

- Milyen szemrevaló lányaid vannak. Ne aggódj, gyorsan végzek veled, azután pedig velük is eljátszadozom egy kicsit, mielőtt…

 

- NEM!!!

 

A düh adott nekem erőt és a dobás is pontosra sikeredett, tőröm pengéje pedig mélyen a lény vállába fúródott. Éreztem, ahogy a lélekrabló megkapaszkodik a húsában, ám örömöm, sajnos korainak bizonyult. Nem tudom, hogy a szörnyeteg honnan merítette az erejét, ám végül sikerült megragadnia és kitépnie a testéből a fegyveremet. Egy pillanatra megtántorodott én pedig észrevettem, hogy a mágikus szerszám a húsából is kiszakított egy jókora darabot. Az eleven, fekete massza most ott vonaglott előttem a földön…

 

A sebesült indriq ekkor vetette rá magát az árnygyilkosra. Minden erejét beleadva tépte és szaggatta a lény szürke füstpamacsokat izzadó, fél-anyagi testét, míg az újabb energiahullám apró cafatokra nem szaggatta őt.

 

Hirtelen olyan érzésem támadt, mint ott, abban a távoli, furcsa dimenzióban, ahol Aleysia életéért harcoltam. Úgy tűnt, mintha az idő lelassult volna én pedig döbbenten figyeltem a lassan eszmélő fantomot, a sérült csuklóját markoló papnőt, míg végül tekintetem megállapodott a földön előttem vonagló, sötét masszán. Tudtam hogy mi az és felé nyújtottam a kezem. Óvatosan a tenyerembe vettem az önálló életet élő húsdarabot és lassan a számhoz emeltem. Még láttam Evelyn döbbent tekintetét és kétségbeesett hangját is hallani véltem a végtelen távolból:

 

- Kérlek, ne tedd!

 

Ironikus volt, hogy annak idejét Goarmot a fekete vér tette a rabszolgámmá, én pedig épp arra készültem, hogy ennek az istentelen, sötét lénynek a rabigájába hajtsam a fejem. A különbség az volt kettőnk között, hogy én tudtam, hogyan védekezhetem ellene.

 

A sötét hús, szinte azonnal megkapaszkodott a testemben és megpróbálta átvenni az irányítást az idegrendszerem fölött. Hosszú, fekete szálakkal hálózta be az idegpályáimat és megkísérelte kioltani öntudatom lángját. Más ember, talán rúgkapálva küzdött volna ellene, én azonban másként cselekedtem és a keblemre öleltem őt.

 

A szívemnek kedves emberek arcait idéztem most az emlékezetembe és hagytam, hogy a képeket átjárják azok az érzések, melyeket ott és akkor megéltem. Boldogság, elégedettség, szeretet és szerelem. Ott volt Ariel, Amelia, Miranda, Goarm, Wulfgar, Synca, Evelyn és még valaki…

 

Aleysia ezüstös tekintete eleven tűzzel lángolt lelki szemeim előtt és éreztem, hogy újra erő költözik megfáradt testembe. Szívem hatalmasat dobbant, én pedig kinyitottam a szemem.

 

A fekete hús, lassan meghunyászkodott az akaratom előtt, és a benne rejlő, mágikus potenciálból is sikerült merítenem. Kurta intésemre az árnyékgyilkos lélekmagja fájdalmasan felizzott, teste pedig mozdulatlanná dermedt. Nyögve tápászkodtam fel és magamhoz véve a lélekrablót megindultam a lidérc felé.

 

Synca épp akkor eszmélt fel, amikor odaértem a lényhez. Tekintetünk találkozott egy pillanatra, a lány falfehér ábrázata láttán pedig sietve elfordítottam a fejem. Sejtettem, hogy írisz nélküli, feketén lángoló szememmel nem lehetek valami szép látvány, ámbár, nem is állt szándékomban túl sokáig magamban dédelgetni a fertőzött húsdarabot. Mágikus tőröm hajszálpontosan sújtott le a fantom lélekszikrájára…

 

Elporladó testének kormos füstje lassan eloszlott, én pedig elhűlve figyeltem a tőrömön végbemenő, megdöbbentő változást. A penge izzása lángvörösből előbb bordóba váltott, majd tovább mélyült, mígnem már mocskos, fekete színben lüktetett. A markolat is átalakult és a finoman cizellált ábrák helyén már egy fájdalomtól eltorzult démonfej éktelenkedett. A lágy ivű, elegáns penge vonalvezetése rusztikussá vált, az egykoron sima vason pedig fűrészes fogak sarjadtak.

 

A fegyver végül kifordult elernyedő ujjaim közül én pedig térdre zuhantam. Öklendezni kezdtem és hagytam, hogy testem megszabaduljon a szentségtelen, sötét anyagtól. 

Ezen az éjjelen álmunk mély volt és pihentető, a hajnali nap első sugarai pedig már ébren találtak minket. Úgy döntöttünk, hogy csak a legfontosabb dolgokat visszük magunkkal és miután felszedelőzködtünk, búcsút intettünk apró kunyhónknak.

 

Szilfil ösztöneire hagyatkozva követte a posványban kanyargó, apró csapásokat, mi pedig – mivel egyebet nemigen tehettünk – bíztunk a megérzéseiben. Jó párszor előfordult, hogy a biztonságosnak tűnő ösvény, melyen haladtunk, hirtelen zavaros, híg sárba fulladt. A driád ilyenkor bocsánatkérő mosoly kíséretében villantotta ránk ibolyaszínű szemeit, majd sietve más utat keresett. Egy alkalommal az is megesett, hogy majd egy mérföldet kellett visszafelé gyalogolnunk, én pedig sietve szóvá tettem sejtésemet, mely egy ideje már ott motoszkált a fejemben:

 

- A mocsáron átvezető csapás folyton változtatja a helyzetét?

- Igen – válaszolt a természettündér tűnődve. - Kicsit olyan, mintha egy felsőbb intelligencia irányítaná; talán, maga a napba öltözött asszony!

- Mesélj róla egy kicsit!

- Sokan úgy tartják, hogy ő a bolygó és az egész naprendszer éltetője és fenntartója is egyben. Befogadja és a számunkra elviselhető mértékűvé alakítja át az univerzum magjából felénk áradó energiákat.

- Vagyis, ő a közvetítő Alea-Mithra és az emberek között…

- Pszt!

 

Synca türelmetlen pisszenése hirtelen megállásra késztetett bennünket. A lány sietve egy nádcsomó takarásába húzódott, mi pedig gyorsan követtük a példáját. Nyitott tenyerét a föld felé fordítva jelezte, hogy maradjunk lent, én pedig óvatosan a rejtekhelyéhez kúsztam. Innen már jobban ráláttam a fedezéken túl elterülő, nyitottabb részre, a szemem elé táruló látványtól pedig elakadt a lélegzetem.

 

A sárosabb részen túl egy apró, kopár dombocska emelkedett ki a nádasból, a tetején magasodó lapos szikla csúcsáról pedig egy furcsa lény vizslatta a környéket. Nagyjából hét láb magas lehetett, felsőteste, mellső végtagjai és koponyája alapján pedig akár ember is lehetett volna. Amikor alaposabban szemügyre vettem, feltűnt, hogy a lábai hátrafelé ízesülnek, vastag, szürke, elszarusodott bőre pedig olyan volt, mint a messzi dél furcsa, nagytestű növényevő állataié, amelyek hosszú, hegyes tülköt viselnek a fejükön. Úgy tűnt nekem, mintha magában beszélne, de ekkora távolságból nem értettem a szavait.

 

Elmormoltam néhány mágikus igét, hallásom pedig szinte azonnal kiélesedett. Egy pillanatra megzavart ugyan a bogarak motozása, ám azután gyorsan sikerült a lényre irányítanom vadonatúj érzékem fókuszát. Szinte azonnal meghallottam az emberi fül számára idegen, csikorgó szavakat.

 

- Átkozott Indriq fattyak! Én csak azt akartam, hogy büszke legyen rám, ti pedig megöltétek őt… Szegény anyám! - sziszegte a lény, utolsó szavai pedig halk cserregésbe fúltak, hogy azután elemi erővel robbanjon ki belőle a fémes sikoly:

- BÁRCSAK MIND ELPUSZTULNÁTOK!

 

Kapkodva szüntettem meg a varázslatomat és egy pillanatra azt hittem, hogy megsüketültem. Remegő kezemet a fülemre szorítottam és sietve foganatosítottam egy apró, gyógyító bűbájt. Szerencsére, a varázslat gyorsan hatott és hamarosan már újra képes voltam érzékelni a környezetemből felém áradó hangokat. A többiek óvatosan közelebb húzódtak hozzám, én pedig halkan, suttogva világosítottam fel őket az idegen kilétéről.

 

- Szerintem, ez egy fél-indriq. Sok ilyen lény ellen harcoltam már a nagy háborúban, bár, külsőre ez némileg különbözik tőlük. Talán, az anyját megerőszakolta egy tiszta vérű szörnyeteg, majd a sorsára hagyta őt. A nő azután megszülte a hibridet, felnevelte és…

- Értem, értem… - kottyantotta közbe a fejvadász türelmetlenül. – A kérdés csak az, hogy mi módon tudnánk elpusztítani?

- Nem fogjuk megölni – suttogtam nyugodt hangon, mert egy terv kezdett körvonalazódni a fejemben.

- Tessék? – nyögte Evelyn döbbenten. – Hogy érted azt, hogy…

- Ha az anyja nevelte fel, akkor biztosan erős benne az emberi oldal, ráadásul ő maga mondta, hogy utálja a fajtáját.

- Ennyi? – döbbent meg Synca. – Erre alapozod a nagy terved?

- Nem csak erre. Emlékszel rá, hogy mit mondott nekünk az angyal, miután megmentette az életünket?

- Igen, valami olyasmit, hogy nem sokan fogunk célba érni a végén. Tudod, ami engem illet, szívesebben lennék a túlélők között!

- Azt mondta, hogy itt lehetőségem lesz összeszedni egy ütőképes csapatot. Az árnyék-gyilkosok veszélyes ellenfelek, egy Indriq harci értéke pedig szinte felbecsülhetetlen!

- Lehet, hogy azonnal lemészárol mink… Mit csinálsz, te őrült?!

 

Már nem figyeltem rá, hanem kiléptem fedezékünk takarásából és lassan elindultam a lény felé. Próbáltam nyugodt maradni és igyekeztem kerülni minden felesleges mozdulatot, a többiek pedig gyorsan reagáltak a kész helyzetre és sietve fölzárkóztam mögém.

 

Félúton járhattunk már, amikor az Indriq végre észrevett minket. Félelem hullámok borzolták elméje felszínét, a lelkében lappangó fenevadnak pedig egy pillanatra sikerült átvennie fölötte az irányítást. Éreztem, hogy a manaháló fekete hullámokat vet, azután hirtelen abbamaradt a baljós háborgás. Az asztrál újra csöndes volt, én pedig észrevettem, hogy a furcsa teremtmény sárga tüzű tekintete megállapodott Evelynen. A csikorgó hangok közé ezúttal lágyabb zöngék keveredtek:

 

- Anyámra emlékeztetsz engem… Gyönyörű volt és jóságos! Ő már odaátról figyel…

- Biztosan nagyon büszke rád!

 

A novícia hangja most együttérzésről árulkodott és tett egy tétova lépést az elfajzott felé. Nem nagyon próbáltam őt megállítani, mert sejtettem, hogy a félvér iránta táplált szimpátiája még kapóra jöhet nekünk. Tisztában voltam vele, hogy Evelyn is érzékeli a lény felől felé áradó pozitív érzelem-hullámokat és azt is tudtam, hogy sohasem kockáztatná fölöslegesen az életét.

 

- Mindig azt mondta nekem, hogy az ő szeretetéből, jóságából és emberségéből merítsek erőt és csak a legvégső esetben nyúljak a hatalomszavakhoz.

- Mi történt az édesanyáddal, úgy értem…

- Hogyan halt meg?

- Igen.

- A mocsár mellett laktunk, egy aprócska kalyibában. Tudod, az emberek nem kedvelik túlzottan a hozzám hasonló lényeket, de ilyen messze a közösségtől, már eltűrték a jelenlétemet. Nem éltünk nagy bőségben, de anyám szeretete mindenért kárpótolt engem.

- Mi lett vele?

- Két nappal ezelőtt úgy döntött, hogy bemegy a faluba egy kis zöldségért.  Már sötétedett és még nem tért haza, én pedig aggódni kezdtem. Végül félretettem az emberektől való félelmemet és utána siettem. A lényeg az, hogy mire odaértem, már csak halottakat és füstölgő romokat találtam. Anyám gyilkosai Indriqek voltak, ebben egészen bizonyos vagyok!

- Honnan tudod, hogy ők tették? – vettem át sietve a szót.

- Onnan, hogy a falusiaknak sikerült megsebesíteniük az egyiküket. Ott haldoklott az üszkös romok között, én pedig rázúdítottam minden, lelkemben összegyűlt keserűséget. Azt hiszem, akkor használtam először hatalomszót… Anyám! – szakadt ki belőle a fájdalmas sóhaj. - Ő tartotta féken, a bennem rejtőző fenevadat. Mit tehetnék nélküle…

- Tarts velünk és megígérem neked, hogy szembenézhetsz a démonaiddal. Azokkal, akik megölték őt.

- Ugyan, mi hasznom lenne belőle? – suttogta a lény erőtlenül. – Bármit is teszek, őt, már nem kaphatom vissza…

Tudod, a bölcsek úgy tartják, hogy aki egyszer legyőzi a lelkében rejtőző sötétséget, az örökre megszabadul tőle!

- Vagyis, újra az lehetek majd, aki egykoron voltam? Akivé anyám nevelt engem? – krákogta reménykedve.

- Ahhoz előbb meg kell szabadulnod, a benned lappangó fájdalomtól.

 

Láttam, hogy a szörnyeteg szemébe visszatért a tenni akarás tüze, hangja pedig erővel telítődött, amikor újra megszólalt:

 

- Megteszem anyám emlékéért, értetek és… magamért!

 

Alig hagyták el e szavak az ajkát, amikor újra megpillantottam az asztrálvilág horizontján gyülekező, sötét árnyakat. 

Részletesen elmeséltem neki mindent, ami velünk történt, majd, mintegy mellékesen fölvetettem, hogy segíthetne nekünk megtalálni azt a mocsárban élő, nagyhatalmú entitást, aki képes egyesíteni a gyöngyök hatalmát.

 

- Szerintem, ti a napba öltözött asszonyt keresitek – mondta a driád szenvtelen hangon, miközben kedvtelve simított végig egy vörös szirmú, illatos virág levelén.

- Azt is tudod, hogy hol találjuk meg?

- Természetesen!

- Esetleg… segítesz nekünk eljutni hozzá?

- Nem.

- Miért nem? – bukott ki belőlem önkéntelenül a kérdés. Az elutasító válasz olyan váratlanul érkezett, hogy csak nehezen tudtam palástolni csalódottságomat.

- Ti idéztétek a fejetekre a bajt. Ugyan, miért keverednék bele az emberek kicsinyes viszálykodásába?

 

Válasz helyett odaléptem az öreg tölgyfához és látszólag szórakozottan lapogattam meg száraz, göcsörtös törzsét. Ezután a lombkoronát vettem szemügyre, végül pedig mély, szánakozó sóhaj hagyta el ajkamat. A driádot szemmel láthatóan zavarta ez a látszólag értelmetlen színjáték és ingerülten kifakadt:

 

- Most meg mi az ördögöt csinálsz?

- Mennyi idős lehet ez a fa? Olyan kétszáz, kétszázötven év körülire saccolom a korát.

 

Értetlenül rázta meg a fejét, ám végül mégis válaszolt az oda nem illő kérdésre:

 

- Kettőszázhetvennyolc lesz, amint beköszönt az esős évszak.

 

Szándékosan kerestem a tekintetét és sikerült is elkapnom az ibolyaszínű szemek haragos villanását.

 

- Ha nem sikerül megfékeznünk az odakint tomboló káoszt, akkor ez lesz az utolsó születésnapja, mármint, a jelenlegi létformájában… - suttogtam halkan és kissé hatásvadász módon haraptam el a mondat végét. A taktikám bejött, mert a lény közelebb húzódott hozzám és bár próbálta magára ölteni a nemtörődömség álarcát, hangjában már kíváncsisággal vegyes aggodalom remegett, amikor megszólalt:

 

- Veszélyben van az élete… Az egész liget elpusztulhat, ha az árnyak megvetik a lábukat ezen a helyen?

- A növények gonosszá válnak és eltorzulnak majd, amint megfertőzi őket a sötétség. A kedvenc fád is elfelejti lassan a nap simogató mosolyát, a szél suttogó hangját és a közeli patak csilingelő énekét. Éhség ébred majd testében, melyet nem csillapíthat víz, sem napfény.  Hosszú, fekete indákat sarjaszt a testéből, melyeken mérgező tüskék sorakoznak csak arra várva, hogy egy gyanútlan élőlény a közelükbe tévedjen. Akkor villámgyorsan lecsapnak majd…

- Megkérném őt, hogy ne tegye! – suttogta könnyes szemmel, elcsukló hangon. - Rám egészen biztosan hallgatna…

- Téged falna fel elsőnek – hangom most szárazon reccsent és bár lelkem mélyén megérintett a naiv lény elesettsége, tudtam, hogy be kell fejeznem, amit elkezdtem. – Akkor, már csak az ártatlanok lelkei táplálnák őt…

- Nem! – csattant fel ellentmondást nem tűrő hangon. – Soha nem engedném, hogy így történjen! Én… segítek nektek, amiben tudok!

 

Beleegyezően bólintottam és csak reméltem, hogy sikerül elrejtenem a szám sarkában bujkáló halvány, ám annál elégedettebb mosolyt.

 

***

 

A lény elmondta nekem, hogy Szilfil-nek hívják, táborba való visszatérésünk pedig akkora vihart kavart, amekkorára számítottam. Evelyn épp a kunyhó előtt söprögetett, amikor észrevette az új jövevényt. Egy pillanatra hagyta csak abba a munkát, hogy alaposabban szemügyre vegye őt, azután vállat vont és visszatért a takarításhoz. Úgy döntött, hogy türelmes lesz és megvárja, míg magamtól mesélem el neki a történteket.

 

Synca épp a dobótőreivel gyakorolt és az egyik pontosan elhajított penge most rezegve állapodott meg a céltáblául szolgáló fiatal fenyő vékony törzsében.

 

- Ezt meg hol szedted össze? – kérdezte cinikus éllel a hangjában, miközben tenyerében méregette a soron következő fegyvert.

 

Szilfil nem ütközött meg a szavak hallatán, hanem tett egy tétova lépést a nő irányába, kezét felé nyújtotta, ujjaival pedig furcsán matatni kezdett a levegőben. Amikor befejezte a mozdulatot, szemében már a gyermeki ártatlanság fényei csillogtak.

 

- Látom a gyöngyöt a fejedben… Milyen szép!

- Hééé… Nem zavar, hogy kés van nálam?! – mordult fel dühösen a renegát, majd felém fordulva, értetlenül rázta meg a fejét. – Mégis, ki a fene ez?

 

- Egy driád – suttogta Evelyn mosolyogva és óvatosan közelebb lépett a lényhez. Megcsodálta színes mintákkal halványan erezett bőrét és a hajkoronájából sűrűn kibomló, tarka virágokat. Csak nehezen sikerült megtalálnia a hangját:

- Úgy tartják, hogy szoros szimbiózisban éltek a fákkal, egészen pontosan egyetlen növénnyel, azzal, amiből megszülettetek. Nem távolodhattok el tőle túl messzire, mert akkor legyengültök, egy idő után pedig meg is haltok. Ha elpusztítják a fát, akkor a ti életetek is véget ér, ezért bármi áron megvéditek őt.

 

- De miért van itt? – kontrázott a fejvadász, nekem címezve a sürgető kérdést.

- Mert jól ismeri a mocsarat és elvezethet minket oda, ahol… ahová mennünk kell.

- Ez igaz? Végre-valahára kijuthatunk innen? Már kezdtem begolyózni ezen az istenverte helyen.

 

Szilfil boldogan bólogatott, majd észrevett egy tarka lepkét és kisgyermek módjára iramodott utána. Synca reményvesztett hangon összegezte a látottakat:

 

- Ha rábízzuk az életünket, akkor nekünk régen rossz. Szerintem, még saját magára sem tud vigyázni!

- Már mindenütt kerestem a kiutat, mégsem jártam sikerrel. Sajnos kifogytam az ötletekből, így nem tehetünk mást, minthogy követjük őt, amúgy meg… Nem hinném, hogy véletlenül futottunk bele. Szerintem, bízzuk a gondviselésre a dolgot! – mondtam könnyedén, a papnő pedig, egyetértése jeléül, buzgón bólogatni kezdett.

 

- Ez aztán a szervezés – morogta a bérgyilkos lemondóan, de már nem foglalkozott velünk, hanem határozott mozdulattal útjára indította utolsó dobótőrét. A penge, ezúttal csengve pattant le a céltábláról.

- Mellé – nyugtáztam tárgyilagos hangon a nyilvánvaló tényt. – Talán, ha egy kicsit alacsonyabban céloznál…

- Miért nem veszed ki belőlem… belőlünk, a gyöngyöket?

 

Kissé meglepett a kérdése, de úgy éreztem, hogy fölösleges eltitkolnom előle bármit is, így szívesen válaszoltam rá.

 

- Az igazat megvallva, már gondoltam rá, de rájöttem, hogy nagyobb biztonságban vannak a testetekben, ráadásul, mivel javítják a képességeiteket, általuk ti is védve vagytok.

- Akkor, ennek semmi köze ahhoz, hogy esetleg nem bíznál bennem, netalántán… tartanál tőlem?

- Ne aggódj, ha eljön az ideje, akkor megszabadítalak majd tőle!

 

Reggel, valóban sikerült ráakadnunk egy tiszta vizű kis csermelyre, amely egy fekete sziklából fakadt, hogy azután egy rövid, ám annál kacskaringósabb futás végén belerohanjon egy zavaros, sötét ingoványba.

 

Vizestömlőink már majdnem üresek voltak, így hálásan fogadtuk földanya hűsítő ajándékát. Miután csillapítottuk a szomjunkat, sietve megtöltöttük a marhabőrből készül alkalmatosságokat is a tiszta forrásvízzel.

 

Rá sem kellett néznem a lányokra, hogy tudjam, szeretnének végre-valahára megmosakodni, ezért tapintatosan hátat fordítottam nekik és igyekeztem átgondolni a következő lépésünket.

 

Hajnalban már körbekémleltem az asztrálsíkon, és kissé aggasztott, hogy nem sikerült választ kapnom a kérdéseimre. A környék csöndes volt, talál túlontúl is az és egyáltalán nem érzékeltem semmilyen, természetfeletti erővel bíró entitás jelenlétét a közelben. Talán, ha…

 

Eddig jutottam gondolatban, amikor hosszú évek mentális gyakorlatai során élesre csiszolt érzékeim veszélyt jeleztek. Könnyed szellő érintése volt csupán a tarkómon, egy halk kacaj, mely elmém peremén táncolt, hogy azután belevesszen a közeli, liget sűrű aljnövényzetébe. Egy ideig erőltettem még a szememet, ám nem jártam sikerrel. Hívatlan látogatónk, amilyen gyorsan jött, olyan sebesen távozott is.

 

- Készen vagyok!

 

Önkéntelenül fordultam a hang irányába és a látványtól rögtön magamhoz is tértem a töprengés szülte kábulatból. Synca úgy állt ott saját, meztelen valójában, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Épp a maradék vizet csavarta ki a hajából, a novícia pedig halkan felsikkantott és hasztalan igyekezett eltakarni magát a kezével. Sietve fordítottam  hátat a nem mindennapi látványnak.

 

- Az istenekre! – szakadt ki belőlem a kiáltás, majd tétován nyújtottam hátra a vállamról sebtében lekanyarított köpenyt.

- Tiszta retek a ruhám! - mondta szemrehányóan, majd elégedett sóhajjal burkolta bele magát a kedvenc holmimba. Éreztem, ahogy halvány remegés fut végig a manahálón, egy pillanattal később pedig már Evelynnek is sikerült elfednie a bájait. A testét borító ezüstös, fátyolszerű anyag láttán elégedetten bólintottam.

 

- Illúzió?

- Csak addig, amíg a valódi ruháim megszáradnak…

- Mit láttál?

 

Synca hirtelen kérdése meglepett kissé és tétován intettem a liget irányába.

 

- Én csak azt hittem… - suttogtam, majd sikerült egy megkönnyebbült mosolyt erőltetnem az arcomra. – Nem volt ott semmi.

 

Úgy tűnt, hogy a renegátot egyelőre kielégítette a válasz, mi pedig lassan felszedelődzködtünk és elindultunk vissza, a táborba. Magamra vállaltam a hátvéd szerepét és egy ideig még tűnődve figyeltem a feltámadó szélben ropogva ingadozó, öreg fákat.

 

***

 

A rendelkezésünkre álló faanyagból és kövekből, némi mágia segítségével, végül sikerült felépítenünk egy kisebbfajta kunyhót. A vízhordás, tűzifagyűjtés és az élelem után való kutakodás a mindennapi rutin részévé vált. A vidék nem bővelkedett ehető gyümölcsökben és vadakban sem, így minden ügyességünkre szükségünk volt ahhoz, hogy életben maradjunk itt. Synca, szerencsére ügyes vadásznak bizonyult, Evelyn pedig képes volt megáldani az ételt, így gyarapítva a megszerzett mennyiséget.

 

Én, mivel egyéb ötletem egyelőre nem volt, újra alámerültem az asztrálvilág színes örvényeibe és bár halványan érzékeltem angyalom jelenlétét, mégsem sikerült a nyomára akadnom. Talán szándékosan rejtőzött el előlem, de az is lehet, hogy felsőbb utasításra cselekedett így.

 

Egy hét is eltelt már ideérkezésünk óta, amikor újra tűzifáért indultam az öreg fákból álló ligetbe. Abban bíztam, hogy a titokzatos kísértő újra próbálkozik majd és nem is kellett csalatkoznom a megérzésemben. Az ismerős, hűvös fuvallat ezúttal jobbról érkezett, mágiával kiélesített szemem pedig érzékelte azt a karcsú, szürke árnyékot, amely sietve beleolvadt az egyik közeli tölgyfa vastag törzsébe.

 

Már voltak sejtéseim az idegen kilétét illetően és egy rögtönzött terv is kibontakozott a fejemben. Lassan az öreg matuzsálemhez sétáltam és látványos mozdulattal vontam elő a Lélekrablót az övemből. A tőr most haragos, vörös színben parázslott, én pedig a fa ráncos kérge felé közelítettem a penge hegyével.

 

- Ne bántsd!

 

A lény éles sikolya a fejemben visszhangzott, ezzel egyidőben pedig egy karcsú, izomos test robbant ki a fa göcsörtös törzséből. Azt hitte, hogy övé a meglepetés ereje, a növény iránt érzett aggodalma pedig a végletekig fokozta bátorságát.

 

A nyakam irányába kaszált a jobbjában tartott, vékony pengével és majdnem sikerült is elérnie, ám hosszú, hadakozással eltöltött éveim tapasztalatával, még ő sem vehette fel a versenyt.

 

Ügyesen elkaptam a csuklóját és nekipenderítettem őt egy fiatal fenyő törzsének. Már az elején éreztem, hogy teste könnyebb az átlagosnál, így ösztönösen visszafogtam magam és nem adtam bele teljes súlyomat a mozdulatba. Próbáltam kíméletes lenni vele, ám a feje így is nagyot koppant az ütközés erejétől. Ekkor találkozott a tekintetünk, az ibolyaszínű, igéző szempár mélyén lobbanó delejes tűz láttán pedig megszédültem egy pillanatra. Az entitás számíthatott erre, mert szabadon maradt bal tenyerét szétnyitva, egy marék, szivárványszínű port fújt az arcomba. Erőt vett rajtam a köhögés, ő pedig őrült vonaglásba kezdett és sikerült is kitépnie magát meggyengült szorításomból. Még hallottam gúnyos nevetését, azután a szédülés újabb hulláma tört rám.

 

A rosszullét hamar elmúlt, ám amikor kinyitottam a szemem, a mocsárnak, a fáknak és a szürke, vigasztalan égboltnak is csak hűlt helyét találtam.

 

Vakítóan fehér, szürreális dimenzió ölelt körbe. A szemkápráztató ragyogást csak a levegőben táncoló virágszirmok színes felhői törték meg. Eleven lényként örvénylettek körülöttem, én pedig újra hallani véltem a lény halk, csúfondáros kacaját.

 

A vágás hátulról érkezett és a jobb lapockám magasságában hasította szét a ruhámat. A seb nem volt túl mély, ám a támadást újabbak követték és hamarosan az egyik vállamon és alkaromon is hasonló vágás éktelenkedett. Az árny lecsapott és újra eltűnt én pedig tudtam, hogyha nem akarok legyengülni a vérveszteségtől, akkor gyorsan tennem kell valamit. Sebesen pörgő gondolataim közül végre sikerült kiragadnom egy szót, mely értelmet adott ennek a hajmázas rémálomnak:

 

„Illúzió!”

 

Erősen összpontosítottam és nem kevés energiámba került, mire sikerült megtörnöm az idegen varázslatát. A szívemben éledő harag most felforralta a véremet; könnyedén hárítottam az újabb csapást, majd tőröm markolatának gombjával, keményen állcsúcson vágtam támadómat. Pontosan kivitelezett ütés volt, ő pedig ájultan omlott a földre.

 

A lény zöld, ibolyaszínű és barna mintákkal erezett bőre, leginkább a fák törzsének rajzolatára emlékeztetett engem, a hosszú, zöldes hajszálakból kipattanó színes virágköltemények látványa pedig egyedi, egzotikus külsőt kölcsönzött neki. Teste izmos volt és karcsú, a szeméremszőrzete teljesen hiányzott, apró mellei pedig ütemesen emelkedtek és süllyedtek, egyértelműen jelezve azt, hogy a lény még életben van.

 

Az öntudatlanság puha masszájába ragadva, egyelőre tehetetlen volt, én pedig kihasználtam a kínálkozó lehetőséget. Beléptem a gondolataiba és sietve foganatosítottam néhány apró óvintézkedést. Épp időben tettem, mert a lény tekintete megrebbent és halk sóhaj hagyta el az ajkát. A lila szempár újra rám szegeződött, ám a mélyén fellobbanó, delejes tűz, ezúttal egy szempillantás alatt kihunyt.

 

- Fölösleges próbálkoznod – mondtam tárgyilagos hangon, majd halkan felszisszentem, ahogy véletlenül hozzáértem az alkaromon ejtett, ronda sebhez.

- Mit tettél velem?! – sziszegte a nő kétségbeesetten. - Te… gyilkos!

- Ugyan, eszem ágában sem volt bántani azt a fát, csak ki akartam ugrasztani a nyulat… vagyis téged, a bokorból!

- Betolakodók vagytok és semmi keresnivalótok ezen a helyen! Meggyalázzátok a növényeket…

- Driád vagy, nem igaz?

 

A nő nagy levegőt vett, ám végül meggondolta magát és sértett némaságba burkolózott. Úgy döntöttem, hogy engedékenyebb hangnemre váltok. Sietve leguggoltam mellé és tűnődve néztem a lila fényekben játszó tekintet.

 

- Ha hiszed, ha nem, egy oldalon állunk!

- Hazug! – köpte a nő a szavakat, ám én rögtön láttam, hogy szándékosan elejtett megjegyzésem kíváncsivá tette őt. Egy ideig még játszotta a sértődöttet, ám végül csak kinyögte a kérdést, amelyre vártam – Hogy érted azt hogy… egy oldalon állunk?

 

 

 

 

Satnya, göcsörtös fákkal körbeölelt, ingoványos talajú tisztásra érkeztünk. A rothadó fűcsomók tövében összefüggő, mocskos vízfelület feszült, a buja vegetáció pedig szúnyograjok szürke felhőinek nyújtott menedéket. A nap szomorú, sötét felhők mögé rejtőzött, ennek ellenére, kifejezetten meleg volt, amit csak tovább fokozott a levegő magas páratartalma.

 

- Hová a pokolba kerültünk? – bukott ki Syncából önkéntelenül a kérdés, ahogy tekintete körbepásztázott a vigasztalan látványt nyújtó tájon.

 

Láttam, hogy a fiatal papnő, fáradtan rogyott le egy kidőlt fenyő vastag törzsére, arcát pedig a tenyerébe temette. A hosszú, hadakozással eltöltött évek borzalmai sem tudták kiölni belőlem a részvét érzését, az elesettség látványa pedig a tolvajt is elcsendesítette egy időre. Egyelőre annyit tehettem csak érte, hogy a vállára terítettem harcban megtépázott köpenyemet, majd tapintatosan vártam. Végül sikerült összeszednie magát és remegő, kormos ujjaival ügyetlenül próbálta szétkenni az arcára félig rászáradt, keserű könnyeket. A sírás még mindig fojtogatta, ahogy elcsukló hangon megszólalt:

 

- Láttam, ahogy meghalnak… A katonák és… szegény nővéreim! Mi történt? Az a valami…

 

Egyelőre képtelen volt folytatni, arcát pedig újra a tenyerébe temette. Synca úgy érezte, hogy ideje összegeznie a látottakat:

 

- Szerintem, sokkot kapott szegény. Sokszor láttam ilyet kezdőknél, akik majdnem ott hagyták a fogukat…

- Most már… jól vagyok – suttogta az ifjú és nagy levegőt véve kihúzta magát, majd megrázta a fejét és nekem szegezte a kérdést:

- Mindenre emlékszem, amit az angyal mondott neked. Szerinted… most mit kellene tennünk?

 

Egy pillanatra megdöbbentem azon, hogy a lánynak – dacolva az angyal hatalmával -, végül sikerült szétszaggatnia az emlékeire borított, vastag fátylat. Gondolatban elmosolyodtam és csodálattal adóztam a papnő és a gyöngy együttes hatalma előtt.

 

- Ha nem akarunk rövid időn belül maláriában elpatkolni, akkor találnunk kell, egy táborozásra alkalmasabb helyet. Az előbb már körbekémleltem és észrevettem egy magasabban fekvő, szárazabb részt. Szerencsére nincs túl messze, így, ha most rögtön elindulunk, akkor még alkonyat előtt odaérhetünk.

 

- Hiszen, azt sem tudjuk, hogy mit kell keresnünk! – csattan fel a renegát indulatosan, ám hangjában már a reményvesztettség zöngéi is ott remegtek. – Majdnem meghaltunk, abban az elcseszett ütközetben, most meg…

- Légy türelemmel, nővérem!

 

A novíciának végre sikerült elvágnia a kitörni készülő panaszáradat útját. Tekintetében régvolt életek megtapasztalásának bizonyossága remegett és a lány most sokkalta idősebbnek tűnt számomra a koránál. Synca felvont szemöldökkel, értetlenül nézett rám.

 

- Talán rosszul hallottam, de… mintha a nővérének nevezett volna!

 

Nem szóltam egy szót sem, csak halvány mosollyal az ajkamon bólintottam, az ifjú pedig tovább fűzte a szót:

 

- Mindannyian a teremtő gyermekei vagyunk, csak más utat járunk be, ám egyszer… Végül, mind visszatérünk hozzá. A lényeg az, hogy, tulajdonképpen testvérek vagyunk!

- Ha még egy percig ezt kell hallgatnom, menten megbolondulok! – mondta a tolvaj, miközben esdeklő tekintettel nézett rám. Úgy döntöttem, hogy megkegyelmezek neki és sietve adtam ki a parancsot az indulásra.

 

***

 

Alkonyatra, végre sikerült elérnünk a magasan fekvő szárazulatot. A levegő itt kevésbé volt párás, a nyugati szelek szülte légáramlatok pedig távol tartották a vérszívókat is. A lankák tövében elterülő, sűrű ligetben száraz fát gyűjtöttünk, hamarosan pedig már a pattogó tábortűz körül melegedtünk. Most áldottam csak magam igazán az előrelátásomért, amiért mindig tartalékoltam az élelemből. Előszedtem az erszényemben őrizgetett, szárított gyümölcsöket és igazságosan szétosztottam hármunk között, azután pedig gyorsan el is költöttük a szerény vacsorát. Fáradt voltam ugyan, ám a kíváncsiság is hajtott és sikerült is megtudnom egyet-mást a sors szeszélye folytán mellénk csapódott ifjúról. Kiderült, hogy Evelynnek hívják és csak nemrég esett át a rend papnői számára előírt beavatási szertartáson. Egy ideig beszélgettünk még, azután úgy döntöttem, ideje lepihennem és kényelembe helyeztem magam vastag pokrócokból és köpenyemből összeeszkábált derékaljamon.

 

Néztem, ahogy a két lány megpróbálja eltüntetni az arcáról a rátapadt kormot és koszt; több-kevesebb sikerrel. Bár már megérintett a közelgő álom édes kábulata, mégis, sikerült egy biztató mosolyt küldenem feléjük.

 

- Éreztem a tiszta víz illatát a ligetben… Reggel szétnézünk a fák között, azután… azt hiszem, hamarosan megmosakodhatunk majd.

 

Utolsó emlékem Evelyn hálás tekintete volt, azután mély álomba zuhantam.