Novelláim...

Aisa tekintete megpihent a zöldellő lankákon, melyek a sűrű erdőség szélétől, lágyan ereszkedtek alá az alant elterülő síkságig. A távolban húzódó, töredezett partszakasz fehér sziklái már csak aprócska barázdáknak tűntek a kékes párába hajló horizonton, a túlnan hullámzó óceán morajlása pedig – ilyen távolságból, legalábbis – még a legélesebb fül számára is rejtve maradt.

A lány nagyot sóhajtott, lehunyta fáradt szemét és hátával nekitámaszkodott egy ferdén nőtt, öreg tölgy vastag törzsének. Mélyeket lélegzett és igyekezett ráhangolódni a kéreg alatt áramló életenergia forrón lüktető hullámaira. Egy perc telhetett el csupán, mire a lány bájos arcvonásai kisimultak, feszes lélegzete pedig felszínessé és egyenletesség vált. Kellemes bódultság kerítette hatalmába és tíz perc elteltével, már kissé jobban érezte magát.

- Próbálsz elrejtőzni a zavaros rémálmok elől? Ezen a helyen nem lehet nehéz dolgod!

A hang gazdája – egy magas, sötét hajú, szürke szemű férfi – könnyű léptekkel vágott át az apró tisztáson, mely elválasztotta őket egymástól. Pimasz mosolya láttán a lány arca felderült, ám fékezte azon vágyát, hogy azonnal Merrion karjaiba vesse magát.

Egy évvel ezelőtt ismerkedtek meg, amikor is a férfit – dicső hadi tettei folyományaként –  hadnaggyá léptették elő és egy távoli porfészek apró helyőrségéből áthelyezték a fővárosba. Aisát is nagyjából ekkortájt avatták papnővé, majd a templomi küldöttség állandó tagjává – amolyan tiszteletbeli diplomatává választották őt. Ezután már gyakorta megfordult a nagytanács épületében, melynek biztonságáért a férfi volt a felelős. Később azután Merrion testőr szolgálatra kérte át magát a templomba, mely döntésében természetesen fontos szerepet játszott a csinos, fiatal lány személye is. Végül – nagyjából fél évvel ezelőtt – kapcsolatuk elmélyült, ami igencsak boldoggá tette mindkettőjüket.

A papnő újra a horizontot fürkészte, míg a férfinek végre sikerült megtalálnia a tekintetét. Szó nélkül ölelték meg egymást, hosszú csókjukkal pedig sikerült enyhíteniük a másik távolléte okán lelkükben feltámadó hiány érzését.

„Hiányérzet…”

Olyasfajta, újonnan megszületett érzelem volt ez, mely lassan, de biztosan váltotta fel az emberek szívében fokozatosan gyengülő, majd végleg megszűnő belső egység érzését. Aisa dühösen megrázta a fejét, hogy elűzze elméjéből a lehangoló gondolatokat. Amikor megszólalt, hangja fakó volt és fáradt:

- Az álmom megismétlődött, ám ezúttal sokkalta életszerűbbnek tűnt számomra. Előbb az idilli világban jártam, azután pedig annak eltorzult, inverz párjában, végül pedig…

A lány hangja elakadt, ahogy egy pillanatra újra átélte a rémálom borzalmait és csak nehezen sikerült megtalálnia a hangját.

- Egy szörnyű kataklizma során minden megsemmisült! Egyszerre éltem át minden haldokló fájdalmát, azután pedig a végtelen ürességet…

- Miért nem számolsz be a tanácsnak az álmodban megtapasztalt szörnyűségekről? Minden ember megszenvedi az érzelmi és mentális hanyatlást, a mágia pedig fokozatosan gyengül. Talán a próféciákban megjósolt végidő közeleg…

- Nem, az még túl korai lenne – sóhajtott fel a lány és sikerült kissé megnyugodnia. – A szívem mást súg és… ezt a sejtésemet hamarosan megosztom majd népünk vezetőivel is!

***

A déli nap aranyszínű fénye éles körvonalú árnyakkal szórta tele a tucatnyi kőtömbbel övezett, aprócska tisztást. Az idő által csorbított, penészes sziklák mérete nagyjából egyforma volt, - úgy két láb magasak és három láb szélesek lehettek.

A tanács tagjai a vaskos kövek tetején foglaltak helyet, egyfajta ülőalkalmatosságként használva azokat. A kamaszoktól az aggastyánokig minden korosztály képviseltette magát, de a jelenlévők zöme már jóval túljutott élete delelőjén.

A bölcsek tanácsának összetételénél is figyelembe vették a kozmikus egyensúly elvét, így a nők és a férfiak egyenlő arányban osztoztak a tanácstagok számára fenntartott helyeken. Általában az élettapasztalat és a bölcsesség jogán érdemelték ki a különleges státuszt, de egy másik világból úgymond „beszülető”, kimagasló képességekkel megáldott lélek is eséllyel indulhatott az értékes pozícióért.

Aisa a tisztás közepén állt és igyekezett erőt meríteni a kövekből kialakított, pozitív energiakörből. Lassan letérdelt, ujjaival megérintette a földet és rövid fohászt intézett az anyag e világi teremtőjéhez, a Mindenség Anyjához. A legvaskosabbnak tűnő szikla tetején trónoló bölcs megnyugtató hangja zökkentette ki őt tiszteletteljes révületéből:

- Gyermekem, hírét vettük ama bizonyos álmoknak, melyek téged kísértenek. Talán ismerjük is ezeknek az okát, de mindenképpen szeretnénk tisztábban látni. Ha megtennéd, hogy részletesen beszámolsz nekünk…

„Milyen gyorsan terjednek a hírek!”

A lány méltatlankodott még magában egy sort, mielőtt nagy levegőt véve belevágott mondanivalójába:

- Tulajdonképpen ugyanaz az eseménysorozat ismétlődik újra, viszont az álom képei egyre tisztábbak és a történésekhez kapcsolódó érzés-mintázatok intenzitása is fokozódik. A boldogságot egyre felemelőbbnek élem meg, míg a fájdalom…

- Mégis, miről szólnak ezek az álmok?

A kérdést az egyik kamaszlány intézte a papnőhöz. Hangja öregesen fakó volt, ami éles ellentétben állt fiatal külsejével. Fekete szemei érzelemmentesen csillogtak a melegen mosolygó nap fényében.

- Egy hatalmas szigeten járok melynek klímája kellemes, egyenletes hőmérsékletű. Világos árnyalatú, homokos talajon lépdelek, amely vakítóan ragyog a napfényben. Lenyűgöző szépségű, fehér márványból épített város uralja a központi hegy lágy ívű lankáit. Hét, magas fal osztja koncentrikus körökre a települést. Lélegzetelállító látványt nyújt, mégsem ez teszi igazán csodálatossá a helyet.

- Hanem micsoda?

Most a másik kamaszlány, Ainara szakította félbe Aisát. Szürke szemei kíváncsian csillogtak, hamvasszőke haja pedig az arcába hullott, ahogy - érdeklődésének önkéntelen nyomatékot adva -, kissé előrehajolt ültében.

Aisa elmosolyodott és elégedetten nyugtázta a tényt, hogy egy szívének kedves személyt is sikerült érzelmileg bevonnia a történésekbe.

Kettejük barátsága még évekkel ezelőtt vette kezdetét. Egyszerre lettek novíciák és együtt tanulták ki a természet-mágia minden apró fortélyát. Már akkor sejtette, hogy Ainara személyében erős szövetségest szerzett, ezen megérzése pedig utólag be is igazolódott amikor a lányt – fiatal kora ellenére – a bölcsek tanácsának tagjává választották. Ainara mellesleg Aisa kedvenc tudományának, az asztrológiának is szakavatott mestere volt.

- A mindenséggel való egység extázisának az érzése. Feltétel nélkül áradó szeretet… Nem, inkább szerelemnek mondanám, bár ez sokkalta több annál. Olyan tudatállapot, melyet már nem tapasztalhatunk meg, - itt és most bizonyosan nem.  

- Mi a helyzet a látomásod negatív aspektusával? – kérdezte a fekete szemű kamaszlány.

- Ugyanazon a helyen járok, de a szent együvé tartozás érzése már a múlté. A horizont az alvadt vér színében sötétlik és a szigetet áthatja a rettegés nyomasztó aurája. Fekete szakadások szabdalják az eget, melyeken át démoni lények özönlenek a földre, hogy azután az életben maradottak energiájából táplálkozzanak. Rengeteg a sorvadt, beteg ember, sokan pedig megzavarodnak a disszonáns energiáktól.

- Tudod, hogy mi okozza a hely pusztulását?

- Igen! – vágta rá Aisa habozás nélkül. A sziget közepén egy áttetsző kristálypiramis magasodik, mely szabályos időközönként aktiválódik és egy eltorzult, életellenes energiahullámot okád ki magából. Olyan, mintha egy hibás merkaba – mezőt generálna.

Most az egyik aggastyán, - egy férfi - ragadta magához a szót. Szárazon recsegő szavaiból végtelen béke és bölcsesség áradt:

- Úgy hiszem, hogy előző életeid egyikében ott élhettél, azon a rég elfeledett, csodálatos helyen. Krónikáink hiányos tudással rendelkeznek csupán arról a korszakról, ám az bizonyos, hogy létezett egy virágzó és egy hanyatló érája is. Azt nem tudom, hogy pontosan melyikben léteztél, de ez nem is számít.

- Hogyan… - hápogott a lány megdöbbenve. – Nem számít? Megpróbálhatnánk visszautazni az időben, hogy megváltoztassuk…

- Tán nem ismered az univerzum működésének alapelvét? Minden úgy történik, ahogy annak történnie kell. Odafent írjuk meg bölcsen a sorsunkat és idelent sem térhetünk el ettől! Nem változtathatjuk meg a múltat, mert azzal talán – saját lényünkkel együtt – a jelenünket is eltöröljük.

A tanács másik tagja – egy magas, izmos férfi – ripakodott rá a lányra. Tekintélyt parancsolóan húzta ki magát, ám ezzel csöppet sem sikerült kivívnia Aisa tiszteletét.

- Az a csodálatos hely megrontatott, végül pedig az óceánba süllyedt. Ez volt a legrosszabb verzió, ami megtörténhetett, így a folyamatba való bárminemű beavatkozás csak jobb irányba alakíthatja a jövőnket.

Egy másik agg - ezúttal egy nő – fűzte tovább a szót:

- Ha akarnánk, sem tudnánk visszatérni a múltba. A nagy kőkör működik ugyan, de már nem rendelkezünk akkora hatalommal, mellyel működésbe hozhatnánk azt.

- De igen! – tört ki Ainara a kelleténél egy hajszálnyival indulatosabban. - Olyan együttállás közeleg, mely ötezer évenként egyszer fordul csak elő. A planéták többsége hamarosan egy vonalban áll majd a nappal ez pedig elegendő energiát szabadít fel ahhoz, hogy általa életet leheljünk a szent portálba.

- Döntsön hát szavazás a kérdésről – suttogta az öreg férfi bölcs mosollyal az ajkán.

A testület tagjai sorban adták le szavazataikat. Voltak, akik csak „igennel” vagy „nemmel” voksoltak, néhányan viszont – pár rövid mondatban – meg is indokolták a döntésük okát. Végül szavazategyenlőség alakult ki, így mindenki a tanácsa legidősebb tagjára, egy agg matrónára függesztette tekintetét. Ő volt hivatott eldönteni a holtpontra jutott vita végkimenetelét. Halványan bólintott, majd halkan hozzátette még:

- Kalandvágyó lány vagy, én pedig nem állok az utadba. Ha sikerrel jársz, az is a teremtő akaratát tükrözi majd vissza, szóval… Igen, áldásomat adom az utadra!  

Az ajtón kilépve az őt megrohanó, erős, ugyanakkor szokatlanul hűvös légáramlatok megállásra késztették a lányt. A földalatti világokban nem ismerték a szelet, az ott megszokott egyenletes, meleg hőmérséklet után pedig újra borzongani kezdett. Ekkor figyelt fel a furcsa, susogó zajra. 


Lassan körbefordult és tudatosult benne, hogy valamiféle növényi társulás kellős közepébe csöppent. Vastag, hosszútörzsű, zöld lombkoronás élőlények hajladoztak a szélben, Ramina pedig tágra nyílt szemmel itta magába a felé áradó információkat. Belső hallására koncentrált és gyorsan sikerült is megbizonyosodnia arról, hogy helyes volt a megérzése. 


„Ezek beszélgetnek egymással!” 


Az égen ragyogó kerek, melegséget sugárzó valami már a látóhatár felé hanyatlott, az újra feltámadó, hideg szélben pedig önkéntelenül is összébb húzta magán a testét takaró, áttetsző selymet. Az ércszellem hangja most fájdalmasan csattant az elméjében: 


- Valamilyen praktikusabb ruhára lesz szükséged, ha nem akarsz „hideg-kórt” kapni! 
- Fogd be a szád! – förmedt rá a kelleténél egy hajszálnyival indulatosabban a démon, majd nagyot fújva barátságosabb hangra váltott. – Bár minden porcikám tiltakozik a dolog ellen, mégis… A legokosabb az lenne, ha egy időre visszatérnék a mágus házába. Az a meleget árasztó, aranyszínben tündöklő „valami” már félig eltűnt a horizont mögött és ki tudja, meddig marad majd ott. Odabent védve leszek a hideg ellen és talán jó lesz rám a fickó valamelyik ruhája is, ugyanakkor… 
- Igen? 
- Muszáj átnéznem a varázstárgyait és fóliánsait. Hasznos információk birtokába juthatunk általuk és talán némi élelemre is szert tehetünk odabent… Tessék, már többes számban beszélek! Ez a hely teljesen összezavar… 
- Azt hittem, hogy tisztában vagy a mágikus pecsétek természetével. A kapcsolat kétirányú, így nem csak a te érzelmeid és gondolatvilágod hat rám, hanem az enyém is terád! 
- Pazar… - morogta a lány, majd kelletlenül belépett a házba. 


Az ércszellem segítségével sikerült meggyújtania az asztalon álló olajmécsest, a kandallóban felhalmozott rönkökre pedig ugyanez a sors várt. A lány hamarosan már a pattogó tűz mellett melegedett. 


- Az otthon melegének halovány árnyéka csupán, de kezdetnek megteszi! 


A legtávolabbi sarokban álló, vaskos szekrényhez sétált és szélesre tárta az ajtaját. A polcokon férfiak számára készült ruhák sorakoztak, aminek a lány kifejezetten örült. Rövid válogatás után sikerült is kiválasztania egy vastagabb, fekete szövetből készült, testhez simuló alkalmatosságot. Sietve bújt bele és elégedetten nyugtázta a tényt, hogy a varázstudó termete nagyjából megegyezett az övével. Futó pillantást vetett a falon lógó, aranykeretes tükörből reá pislogó képmására, majd tűnődve végigsimított csinos arcán. 


- Valamit muszáj kezdenünk a fejeddel – kuncogott halkan Obshara. 
- Van is valami használható ötleted az okoskodáson kívül, vagy… 


Ramina elharapta a mondat végét és lenyűgözve figyelte, ahogy arcvonásai lassú változáson mennek át. Bőre sápadttá fakult, fekete haja hófehérbe fordult és arcszerkezete is teljesen átalakult. Álla keskenyebb és hegyesebb lett, barackszínű ajka teltebbé vált, egykoron sárga írisze pedig halovány, kékes árnyalatúvá változott. 


- Olyan vagyok most, akár egy nemes kisasszony az emberek világából – suttogta Ramina, miközben egy fekete kendővel hátrakötötte a haját. – Miért pont ez az arc… 
- Régebben egy bölcs, öreg varázstudó vette igénybe a szolgálataimat. Gyakran megfordultam nála és megtetszett nekem a dolgozószobája falán lógó, lányát ábrázoló festmény. 
- Nem az óidők emberei néztek ki így? Hiszen ők már egy világévvel ezelőtt elhagyták ezt a világot! Ezek szerint te… 
- Igen – suttogta halkan Obshara. – A legszerényebb számítások szerint is legalább huszonhatezer esztendeje létezem már. Nos, mivel elég szoros kötelék van közöttünk és ez előreláthatóan sokáig így is marad, így nem látom akadályát annak, hogy őszinte legyek veled. Másfél eonnal ezelőtt teremtettek engem, akárcsak a fegyvered pengéjét alkotó fémet. 
- Negyvenezer év… - lehelte a démon döbbenten, majd tekintetében vidám fények gyúltak. – Minél erősebb vagy, annál jobbak az én esélyeim a harcban! 
- Éles eszű vagy, ez tetszik! – bókolt a lánynak egy sort a szellem. – Az igazat megvallva, szívesebben dolgozom együtt intelligens lényekkel, mintsem félállati szinten vegetáló teremtményekkel. 


Ramina kissé elbizonytalanodott ezen okfejtés hallatán. Olyan érzése támadt, mintha a kettejük közti szerepek felcserélődtek volna egy pillanatra. Mintha csak Obshara lenne az, aki irányítja őt és nem fordítva. Belső látására hagyatkozott és megnyugodva tapasztalta, hogy a vastag, fekete füstkígyó formájában őket egymáshoz kötő pecsét sértetlen. Nagyot sóhajtott és úgy döntött, hogy inkább az őszinte elismerés jeleként értékeli az ércszellem megnyilvánulását. Gyomra most korogni kezdett, ő pedig kíváncsi pillantást vetett a folyosó végéből nyíló, keskeny ajtóra. 


- Megyek, szétnézek az éléskamrában, bár tartok tőle, hogy csak mérgek és undorító esszenciák sorakoznak a polcokon… 


*** 


Szárított hússal és aszalt gyümölcsökkel felpakolva tért vissza, majd – miután zsákmányát az asztal vastag, gyalulatlan deszkáira borította -, nyögve huppant le egy vastag kárpittal húzott, kényelmes karosszékbe. Gyors mozdulattal a szájába hajított egy szem aszalt fügét, hátradőlt az ülőalkalmatosságon és puha bőrcsizmába bújtatott hosszú, formás lábait az asztal lapjára feldobva nekiállt, hogy alaposabban áttanulmányozza az ölében pihenő, fekete bőrkötéses könyvet. Találomra ütötte fel az egyik oldalt és megdöbbentette az, amit látott, vagyis inkább nem látott! 


A könyv lapjai üresek voltak és hiába kezdett őrült lapozgatásba, végül rá kellett döbbennie arra, hogy itt és most biztosan nem fog választ kapni a kérdéseire és ami még rosszabb, egyelőre ennek a rideg világnak a foglyaként kell tovább léteznie. 


Vörös köd borult az elméjére és épp nekiveselkedett, hogy teljes erőből a falhoz vágja a kódexet, amikor az ujjaiba lüktető fájdalom nyilallt, ezzel egy időben pedig az egész karja elzsibbadt. A könyv kifordult elernyedő ujjai közül és a padlóra zuhant. 


Egy percbe is beletelt, mire az élet visszatért ernyedten lógó végtagjába és már meg sem lepődött, amikor újra felcsattant az elméjében fegyvere szellemének vékony szopránja: 


- A könyv önálló intelligenciával rendelkezik és megvédi magát mindennemű támadástól. 
- De… Miért üresek a lapjai? Hová tűnt belőle a szöveg és a belé rejtett tudás? 
- A mi világunkból való, így ebben a létezésben ugyanúgy nem működik, mint a magasabb szintű, démoni mágia. 
- Hogyan fogunk így hazajutni? Csak a segítségével lett volna esélyünk… 


Raminán kezdett eluralkodni a pánik és csak az ércszellem nyugodt hangjának sikerült kijózanítania őt. 


- Hallgass és figyelj rám! Minden világnak vannak olyan nexus pontjai, ahol az ellenkező pólus ereje megnyilvánulhat. Tudod, egy sötét világban a fény ereje és fordítva… A kozmikus egyensúly megmaradása miatt van így, de ez most nem fontos… A lényeg az, hogy innen nem túl messze, egy Hanh - Tanakh nevű ősi városban épült fel sok ezer évvel ezelőtt az a zikkurat, melyen keresztül a démoni energia manifesztálódhat ebben a világban. 
- Vagyis, csak azon a helyen olvashatjuk el a könyvet. Egészen pontosan, milyen messze is van… 
- Nagyjából kétheti járóföldre innen. Persze, ha sikerül lovat szereznünk, akkor ez az idő a harmadára csökken majd. 
- Nem tudnál egyszerűen csak elteleportálni engem arra a helyre? Sok gondunk megoldódna… 
- Sajnálom, de csak az egyszerűbb bűbájokra, igézésekre és illúziókra terjed ki a hatalmam. Ez a világ engem is korlátok közé zár. 
- Használhatnám az árnyat a teleportáláshoz! – lelkesült fel a lány nagy hirtelen, ám Obsharának sikerült gyorsan lelohasztania a jókedvét. 
- Legalább egyszer látnod kell azt a helyet, ahová szeretnél megérkezni, arról nem is beszélve, hogy egy ilyen nagyságrendű varázslathoz rengeteg energiára van szükség. Az árny annyi életerődet szívná el a rituálé során, hogy azzal nagy valószínűséggel téged is elpusztítana. 
- Marad tehát a hosszú és fárasztó utazás. 
- Erőt önthetek majd fáradó testedbe – kuncogott kedélyesen a szellem. – Tudod, a hatalmam erre is kiterjed! 


Ramina válasz helyett csak morgott egy sort, majd morózusan bevackolta magát a néhai mágus ágyába és magára húzott néhány vastag, meleg szőrmét. Egy pillanatra még felrémlett előtte a férfi betegesen sápadt arca, azután mély álomba zuhant. 


*** 


Már hajnalban talpon volt és a horizont mögül kikandikáló napkorong látványának sikerült őt kissé megnyugtatnia. A szíve mélyén nem igazán bízott benne, hogy élve hazajut majd, de csalódott volna magában, ha meg sem próbálja a dolgot. Kicsit kutakodott még a varázstudó holmija között, de – legnagyobb szomorúságára – egyik tárgyat sem volt képes kielégítően használni. Már majdnem feladta a dolgot, amikor a szeme megakadt egy ezüst alkarvédőn. Igazi mestermunkának tűnt számára, felületébe pedig egy démont és egy angyalt ábrázoló képet gravíroztak. A furcsa páros egy szexuális aktusban egyesült egymással, Ramina pedig tisztán érzékelte, hogy számára ismerős energiák működtetik a tetszetős holmit. Ezúttal is az ércszellem sietett a segítségére a magyarázattal: 


- A démoni energiákat alakítja át olyasformán, hogy ebben a világban is használhatóak legyenek. 
- Pontosan mire is használhatom ezt a holmit? 
- Ha a tested elpusztulna, akkor az alkarvédő megóvná a lelkedet az azonnali megsemmisüléstől, és… 
- Ez igazán lenyűgöző! – fanyalgott a démon savanyú ábrázattal. 
- Ne gúnyolódj! Elegendő erővel ruház majd fel ahhoz, hogy általa birtokba vehess egy számodra megfelelő testet. 
- Tehát kedvemre válogathatok majd a csinos, emberi nőstények között… 
- Azért, nem ilyen egyszerű a helyzet. Nagyjából hetvenhét szívdobbanásnyi időd lenne rá, hogy megszállj valakit. Ha ezen idő alatt ez nem sikerülne, akkor… 
- Végleg kitörlődnék a létezés körforgásából. 
- Sajnálom – suttogta Obshara együttérző hangon. – Odahaza nem fenyegetne téged ez a veszély, ám ezen világ energiái épp ellentétesek a tiéddel. Egy–kettőre kioltanák a lángodat. 


Ramina nagyot fújt, majd felkapta a mágikus tárgyat és felpattintotta az alkarjára. Egy pillanatra megszédült, ahogy a mágikus kötés létrejött kettejük között, ám gyorsan sikerült összeszednie magát. 


A vállára kanyarította az élelemmel teli tarisznyát, ellenőrizte a tükörben csinos álcáját és miután megbizonyosodott róla, hogy még mindig a hófehér hajú, bájos arcvonásokkal megáldott nő jeges, kék tekintete néz vissza rá, jobb kedvre derült. Szélesre tárta a ház ajtaját, majd nagy levegőt véve kilépett a szabadba.

Ramina egy sivár, vakítóan fehérre mázolt falú helyiségbe érkezett meg és rögtön érzékelte a két világ közötti, jelentős különbséget. Itt szembántóan erős fény uralkodott, amely sötétséghez szokott, érzékeny szeme számára szinte elviselhetetlennek tűnt, de nem ez volt a legrosszabb.

A pokol kellemes forrósága után, most szinte megbénította őt a szoba hideg levegője és a padló gyalulatlan, szálkás deszkáin elterülve, vacogva magzati pózba kuporodott.

Azt hitte, hogy ennél rosszabbul már nem érezheti majd magát, ám hatalmasat tévedett.

Látta a padlóra festett, mágikus szimbólumokat és rögtön megérezte azt a negatív energiakört, amely minden erőt kizsarolt a testéből.

Az összes akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy ülő helyzetbe tornázza fel magát és akkor végre megpillantotta ellenfelét!

Sápadt bőrű, fekete hajú, vékony testalkatú férfi állt az idéző körön kívül és farkasszemet nézett vele. Egyszerű, testhez álló, dísztelen ruhát viselt, melynek színe leginkább a csillagtalan égboltot idézte. Sötét tekintete hidegen csillogott és a kelleténél egy hajszálnyival hosszabb ideig időzött el a lány karcsú, meztelen testén.

„Perverz állat!”

Ramina már képtelen volt uralni a gondolatait és csak halványan tudatosult benne, hogy a mágus talán képes kiolvasni azokat az elméjéből. Halk, fájdalmas hangon felnevetett.

- Jól ismerem a fajtádat! – mondta a férfi kedélyes hangon, majd felütve a kezében tartott könyv fekete fedelét hümmögött egy sort, miközben mutatóujjával az idevágó bekezdést kereste. Viszonylag gyorsan sikerült is megtalálnia. Elégedetten elmosolyodott, bezárta a kódexet, végül pedig a sarokban álló, apró asztalkára tette azt.

A nőstény tekintetét nem kerülte el a mozdulat és az elméjére boruló fájdalom ködén át is tudatosult benne, hogy pontosan ezért a könyvért érkezett ide.

A mágus közelebb sétált a kör pereméhez és leguggolt úgy, hogy tekintete egy vonalba kerüljön a démonéval. Hangja gúnyos volt és magabiztos, amikor megszólalt:

- Üdvözöllek a világomban, Zemmak, vagy… szólítsalak inkább Raminának?

Harsány nevetése bántotta a lány érzékeny fülét, akinek rögtön feltűnt az, hogy újabb szimbólumok izzanak fel az őt fogságban tartó kör peremén.

- A könyv hatalmas távlatokkal kecsegtet, én pedig egyre inkább megértem őt. Hallom a hangját és a gondolatait is érzem a fejemben. Tulajdonképpen, ő súgta meg nekem azt, hogy talán téged küldenek majd Zemmak helyett!

A férfi most letérdelt és oldalra billentett fejjel, tűnődve figyelte a lányt. Hangja lágyabb, szinte barátságos zöngékkel telítődött, amikor megszólalt:

- Az elődeid kifejezetten ocsmányak voltak, így most kellemes felüdülést nyújt számomra a látványod. Oh, félre ne érts, mindenképpen szóra bírlak majd és megszerzem az általad birtokolt tudást, de be kell vallanom, nem szívesen tennék tönkre egy ilyen csinos arcot. A te érdekedben remélem, hogy együttműködsz majd velem. Csak tőled függ, hogy gyorsan és fájdalommentesen végzünk, vagy lassan múló, szenvedéssel teli órák várnak majd rád.

A mágus végül felállt és az asztalkához sétált. Újra felütötte a könyv fedelét és háttal Raminának, elmerült a sorok közt rejtőző tudásban.

„Én a helyedben megfontolnám, anyám jó tanácsát!”

A vékony szoprán a fejében szólalt meg, a démon pedig elégedetten biccentett a hang hallatán.

- Ynex Obshara vagy, az ércszellem, vagyis… immár a fegyverem lelke. Épp ideje, hogy segíts nekem!

- Az imént tettem meg, csak te nem vagy hajlandó figyelni rám!

- Anyám jó tanácsát emlegetted, csak az nem tudom, hogy melyikre gondoltál a sok közül. Épp elégszer kioktatott már engem…

- Kevés az időnk, úgyhogy hallgass és figyelj rám! A varázskört nem tudom ugyan megtörni, de adhatok neked némi bűverőt, amivel kibillentheted a fickót a lelki egyensúlyából. A csinos külsőd megragadta a figyelmét és érzem, hogy bűbáj ellen nem biztosította be magát!

- Úgy érted, kínáljam fel a testem ennek a…

- CSINÁLD!!!

A mentális üzenet épp időben csattant a fejében, mert a férfi – kezében egy vörös fából faragott pálcával – újra a lány csapdájához sétált. Hangja most furcsán nyugodt volt, amitől a démonnak a hideg futkosott a hátán. 

- Nos, mi a döntésed? Együttműködsz velem?

- I… igen, megteszem amit kérsz tőlem. Én… bármit megteszek neked, amire csak vágysz…

Ramina – hogy nyomatékot adjon szavainak – most módosított a pozícióján. Ülő helyzetben hátradőlt kissé és két tenyerével támasztotta meg magát a háta mögött. Hagyta hogy feszes, gömbölyded kis mellei és pimaszul ágaskodó, fekete mellbimbói elővillanjanak a testét épphogy takaró, áttetsző fátyol alól.

Ramina kaján mosollyal az ajkán nyugtázta a tényt, hogy a varázstudó mágikus potenciálja érezhetően gyengülni kezdett és női ősei hét generációjának ösztöneire hagyatkozva, hangját meglágyítva tovább fűzte a szót:

- Tudom, hogy az én természetellenes szépségem valamiképpen lenyűgöz téged. Igen, te kíváncsi vagy rá, hogy vajon milyen érzés lehet egy hozzám hasonló nőstény ölében feloldódva betekintést nyerni egy magasabb szintű tudatosságba. Vágysz rá, hogy mágikus energiáink összekeveredjenek…

- ELÉG!!! – ordította a férfi és sietve hátrált egy lépést, ahogy – kicsit megkésve - rádöbbent az őt fenyegető veszélyre.

- Igen – suttogta Ramina, majd fürgén felpattant és – immár ereje teljében – megropogtatta elgémberedett ízületeit. – Ideje véget vetnünk ennek az ostoba és kényelmetlen színjátéknak!

- Neeem… - hörögte a hím bizonytalanul. – Ismerem az igazi neved, így hatalmam van fölötted. Semmit sem tehetsz…

- Ó dehogynem, te elfajzott barom! Épp elég erődről mondtál le ahhoz, hogy általa véghezvigyem a kedvenc varázslatomat! Figyelj csak…

A lány most halk, vészjósló hangon mormolni kezdett, a férfi arca pedig még a szokásosnál is sápadtabbá fakult. Szeretett volna elmenekülni, vagy meg nem történtté tenni ezt az egészet, de tudta, érezte azt, hogy már semmit sem tehet.

Ramina ebben a pillanatban suttogta el az idéző formula utolsó igéit és elégedetten figyelte az  varázskör közepén fellobbanó, ibolya színű lángot.

Egy ormótlan, fekete test zuhant a padlóra olyan erővel, hogy még a szobában égő gyertyák lángja is megremegett. gubancos szőrű, vörösen parázsló szemű bestia tápászkodott fel morogva a földről, a nőstény pedig – kiélvezve diadalának édes pillanatát – sietve hozzátette még:

- Bemutatom neked Bulzaabot, a házi kedvencemet. Ha tényleg olyan előrelátó vagy, áruld el nekem, az ő nevét is belekarcoltad az idéző körödbe?

A választ már nem várta meg. Ujjaival csettintett, mire a fenevad leteperte a sikoltozó férfit, majd néhány röpke pillanat alatt darabokra szaggatta őt. A pokolkutya - amint végzett feladatával - semmivé foszlott, a démon pedig sietve átvágott a szobán, majd magához vette a fekete fedelű könyvet. Indulás előtt megállt egy pillanatra és sajnálkozva nézte a varázsló gőzölgő maradványait.

- Kár érte… Be kell hogy valljam, egészen jóképű volt! 

Ramina érezte, ahogy az árny megtapad az auráján, majd hűvös, nyálkás, pókhálószerű szálakkal elkezdi körbefonni azt. A számára idegen, csiklandozó érzet hatására zavartan felnevetett.

 - Olyan, mintha apró, vérszívó Mokshok futkároznának a bőröm alatt… Biztos, vagy benne, hogy ilyenkor ezt kell éreznem?

Baelzhur szintén felnevetett, ám látva az ennek hatására a lány szemében felgyúló baljós fényeket, gyorsan komolyabb hangra váltott.

- Tudod, ami most veled történik az a legkevésbé sem természetes dolog. Az asztráldémon szimbiózisban él majd veled és ahányszor igénybe veszed a segítségét, annyiszor kell megosztanod vele az energiádat.

- Úgy érted, hogy az aurámból fog táplálkozni? – morogta a lány fancsali ábrázattal, miközben megvakarta bizsergő tarkóját. – Nem veszélyes ez rám nézve?

- Rajtad múlik, hogy meddig marad majd veled, - gyakorlatilag bármikor elküldheted őt. Ha ezt megteszed, akkor már nem hívhatod vissza, ezért érdemes alaposan megfontolnod egy ilyesfajta döntést.

- Az idéző, hogyan talál majd rám?

Baelzhur tűnődve dörzsölte meg szögletes állát, vörös tekintete pedig találkozott a lány pillantásával. Ő volt az Unagh família legnagyobb hatalommal bíró varázstudója és azon töprengett, hogyan magyarázhatná el neki a lehető legegyszerűbben a dolgot.

- Zemmak energiamintázata egyedi, a pecsétem által hozzád kötött árny pedig gondoskodik róla, hogy az asztráltested vibrációja összhangba kerüljön az övével.

- Miért épp az ő mintájára van szükségünk?

- Ha a sejtésünk helyes, akkor az idéző Zemmakot próbálja meg majd magához szólítani, viszont…

- Velem kellesz beérnie! – kontrázott vidáman Ramina és elővonta az övében rejtegetett vadonatúj fegyvert. Könnyed csuklómozdulattal megforgatta a levegőben és elégedetten figyelte a pengéjén felizzó, mágikus szimbólumokat.

- Azért, ne bízd el magad túlzottan! – morogta Baelzhur figyelmeztetően. – Egy idegen világba kerülsz majd, ahol némileg másként működik a varázslat is. Lehet, hogy a mágus meglep majd téged…

- ugyan már! – fojtotta belé a szót a lány türelmetlenül. – Egy-kettőre elintézem őt, azután csak felkapom a könyvet és irány haza!

- Legyen így! – suttogta a hím beleegyezően.

- Mi van akkor, ha tévedünk? Talán, mégsem Zemmak lesz a következő áldozat, vagy esetleg az idéző meggondolja magát és örökre eltűnik a szemünk elől!

- Ezen eshetőségekre is számítanunk kell, mégis, valószínűbb az, hogy a férfi nem akar, vagy inkább, már nem tud megálljt parancsolni önmagának. Megízlelte a hatalom ízét és arra számít, hogy az egyre erősebb démonok vallatásával megszerzi majd azok tudását és erejét.

- Mikor történik meg a dolog?

- Úgy érted, mikor kerülsz át abba a másik világba?

- Igen.

A hűbéres nem válaszolt azonnal. Mintha csak azon tűnődött volna, hogy mennyire érdemes beavatnia a lányt a részletekbe. Végül megvakarta fekete üstökét és úgy döntött, hogy a lehető legőszintébben felel a kérdésre:

- Egy hét, egy hónap… Talán sohasem fog megtörténni, de az is lehet, hogy a következő pillanatban, a szemem láttára foszlasz majd semmivé. Én a helyedben igyekeznék elrendezni a dolgaimat… Anyád hazatért már a Namghur világából?

- Iiigen… - húzta a száját a nőstény és gondolatban már felkészült egy számára igen kellemetlennek ígérkező, családi beszélgetésre.

***

Ishara kényelembe helyezkedett prémekkel vastagon borított karosszékében és rövidet kortyolt a serlegében hullámzó, fekete nedűből. Vér, életenergia és mágia alkotta a különös elegyet, a nő pedig élvezettel nyalta le ajkáról a folyadékot, mielőtt megszólalt volna:

- Három fiú után egy negyedikkel is megajándékozott engem a pokol a személyedben.

- Sajnálom anyám, hogy nem felelek meg az elvárásaidnak – morogta dacosan Ramina.

Ishara magas volt, ugyanakkor telt, nőies idomokkal rendelkezett, a két dolog tökéletes kombinációja pedig királynői megjelenést kölcsönzött számára. Ramina irigykedve figyelte formás melleit és gyanította, hogy a mágia is közrejátszott abban, hogy teste megőrizte fiatalkori rugalmasságát.

- Ugyan már, leányom – váltott békülékenyebb hangnemre a matróna. – Én csak azt szeretném, ha ragadna rád valamicske a nőstények praktikáiból is. Talán, nem ártana elbeszélgetned egy Szukkubusszal, vagy valami hasonló, csábításban járatos női démonnal! Bizonyosan ellátnának téged néhány hasznos tanáccsal…

- Rendben – sóhajtott a lány megadóan. – Majd… keresek egy ilyen bűbájos izét!

- Ne miattam tedd meg, hanem magadért! Ez a fajta tudás is eszköz lehet a kezedben, sőt! Olyan helyzetbe is belekeveredhetsz, ahol nem számíthatsz másra, csak a csáberődre!

- A fegyveremmel többre megyek, mint azzal, ha felkínálom a testem! - fakadt ki a lány ingerülten, majd látva az anyja arcára kiülő megütközést, halkabb hangnemre váltott: - Megteszem, amit kérsz, de ne várd, hogy egy csapásra kéjelgő nősténnyé változom majd a kedvedért. Jobb, ha beletörődsz abba, hogy sohasem leszek olyan, mint te, anyám…

Ramina indulni készült, de Ishara hangja megállásra késztette őt. Szavai szokatlan, lágy zöngékkel telítődtek amikor megszólalt:

- Apádtól és a fivéreidtől elbúcsúztál már?

- Igen – lehelte az ifjú alig hallhatóan.

- Vidd magaddal Bulzaabot is az útra.

- De akkor… elveszíted a legerősebb testőrödet! - próbált tiltakozni a lány döbbenten.

- Majd csak túlélem valahogy a dolgot. Ismered az idéző formula igéit, szóval… ha úgy érzed, hogy menthetetlen helyzetbe kerülsz, csak szólítsd magadhoz őt.

Ramina szívét most furcsa, megmagyarázhatatlan melegség járta át, ami valahogy más volt, mint az az érzet, amikor tudatosan emelte meg testének hőmérsékletét. Annyira idegen volt, mégis, fájóan édes…

„Ez egy érzés!”

A felismerés hirtelen jött és megdöbbentette Raminát. A bölcsek szerint, a démonok sohasem gyengülnek el és csak düh harag, bosszú, vagy hatalomvágy munkálkodhat bennük. Csak ezen érzelmekből meríthetnek erőt.

- Köszönöm, Ishara! – mondta a lány rekedt hangon, majd hátat fordított anyjának és sietve elhagyta a tróntermet.

***

Az elkövetkezendő két napot magányosan töltötte a közeli, vérszínű sziklák alatt húzódó barlangrendszer mélyén. Meditatív állapotba merülve próbált megszabadulni kétségeitől, elmélyíteni erejét és felkészülni az előtte alló kihívásra. A harmadik nap hajnalán azután furcsa dolog történt.

Érzékelte, hogy teste egyre könnyebbé, áttetszőbbé válik és egy ismeretlen, megkérdőjelezhetetlen erő kezdi el húzni valahová. Körülötte lassan darabjaira hullott az általa addig megismert világ, ő pedig zuhanni kezdett… 

A kátrányszínű, sötét hús vonaglott még egy ideig a földön, azután remegni kezdett, majd végleg mozdulatlanná dermedt. A köztes dimenzió fagyos rétegeiben fekete hullámok ébredtek, ám mindez a pillanat törtrészéig tartott csupán. A háborgás amilyen hirtelen támadt, olyan váratlanul abba is maradt, én pedig elégedetten figyeltem, ahogy a lidérc utolsó emléke is fekete korommá omlik szét.

Halk sóhajjal, most hűvös szél kerekedett. Mintha csak megérezte volna, hogy már nincs mitől tartania, én pedig hálásan fordítottam forró arcomat az ég ajándéka felé. A hideg légáramlat felkapta, a magasba repítette, majd szétszórta a hamvakat. Tekintetemmel követtem az útját és észrevettem, hogy apró rés támadt a felhők összefüggő falán, az azon áttörő, vékony fénypászma pedig pontosan a tisztás végében magasodó faóriásra hullott. A matuzsálem testének magjában hirtelen szemkápráztató ragyogás ébredt. Még a napnál is fényesebben tündökölt, ám, azzal ellentétben, egyáltalán nem volt bántó.

Synca és Evelyn is mellettem állt már és együtt figyeltük a nem mindennapi jelenést. A papnő végül halkan felnyögött, én pedig észrevettem, hogy jobb kézfejét lilára marta a fantom jeges mágiája. Fájdalomtól eltorzult arccal markolta az elfagyott testrészt és csak nehezen sikerült összeszednie magát. A fejvadász sem volt sokkal jobb állapotban -, bal csuklója eltört és csúnyán feldagadt, ahogy megpróbált védekezni a rázúduló, pusztító energiahullám ellen. Sejtettem, hogy csak a szele érte el őt a varázslatnak, máskülönben már nem lett volna közöttünk.

- Szilfil? – kérdeztem reménykedve.

- Hűlt helyét találtam csak – morogta a renegát. – Először azt hittem, hogy meghalt, de ezek szerint csak gyáván kereket oldott!

- Súlyosan megsérülhetett – suttogta a novícia elhaló hangon. – A szívem azt súgja, hogy visszatért a fájához erőt gyűjteni.

Ennyiben maradtunk és bár szerettem volna mihamarabb meggyógyítani őket, tudatalattim azt súgta nekem, hogy jobb lesz sietnünk. Felvillantottam nekik mágikus gyűrűmet, ők pedig elértették ki nem mondott szavaimat és közelebb húzódtak hozzám. Magamhoz öleltem őket és újra életre hívtam gyűrűm hatalmát.

A fa közvetlen közelében materializálódtunk, én pedig sietve rajzoltam fel a lányok homlokára azt a titkos, mágikus jelet, amely képes volt megmozdítani a fejükbe ágyazott ereklyéket. Egy kurta intésembe került csupán és a gyöngyök már a tenyeremben lüktettek.

- Akkor… most hogyan tovább? – kérdezte Synca bizonytalanul.

- Most felébresztjük a szent szellemet – suttogtam rekedten és a gyöngyöket óvatosan a fa törzséhez érintettem.

A tölgyből áradó fény ragyogása hirtelen alábbhagyott, magja zsugorodni és sűrűsödni kezdett, ezzel egyidőben pedig a formája is megváltozott. Végül emberi alakot öltött és kilépett a növény-matuzsálem göcsörtös törzséből. Energiái lassan alakultak át anyagi testté, míg végül már hús vér valójában állt előttünk. Intésére a gyöngyök eltűntek a kezemből, hogy végül kinyújtott, karcsú tenyerébe hulljanak. Lüktetésük egyre erősebb lett, ezzel egyidőben pedig ragyogni kezdtek. Fehér és fekete fénnyaláb tört az ég felé, majd lassan egymásba fonódtak, mi pedig hamarosan egy spirál alakban felfelé kanyarodó energiaörvény közepén találtuk magunkat.

Az erő szétszakította az inkarnációim során elmémbe épített gátakat, nekem pedig olyan érzésem támadt, mintha egy röpke pillanatra eggyé válnék az univerzum magjából kiáradó, végtelen tudással. Úgy éreztem, mindjárt magával sodor ez a roppant erő, személyiségem pedig végérvényesen feloldódik a világegyetem határtalan káoszában, de szerencsére nem ez történt. A pillanat gyorsan elmúlt, mi pedig félig vakon pislogtunk körbe a hirtelen elcsendesedő tisztáson. Az idegen már eltűnt -, csupán egy diónyi méretű tiszta gyémánt pihent a fűben ott, ahol egy pillanattal ezelőtt még állt.

- Rendbejött a csuklóm!

A fejvadász érzelmi kitörése egy pillanat alatt kizökkentett tiszteletteljes révületemből. Tekintetem megrebbent és észrevettem, hogy Evelyn kézfejének ronda, szederjes színe is a múlté már.

- Huh… Mi volt ez? – szusszant hatalmasat a renegát. – Úgy éreztem, mintha egyszerre látnék mindent, ami a világban történik. Furcsa… Sikerült rácsatlakoznom a végtelen bölcsesség forrására, most viszont már nem emlékszem semmire ebből a tudásból. Hogyan…

- Lehetséges ez? – vette át a szót a novícia. – Azt hiszem, hogy a gyöngyök egyesítésével, időlegesen megnyíltak a világok közötti kapuk, vagy legalábbis, egy részük.

- De miért nem maradtak emlékeink erről a tudásról?

- Az isteni gondviselés! – mondtam gúnyos hangon, majd keserűen felnevettem és felvettem a földről a gyémántot. A lassan tisztuló égen felragyogó nap irányába fordítottam és tűnődve forgattam meg az ujjaim között. – Tudom, hogy itt vagy, szóval, akár meg is mutathatod magad nekünk!

Egy ezüstös villanás kíséretében, végre Aleysia is megérkezett. Lassan összerendezte szárnyait és észrevettem, hogy a fekete tollak most fémes, zöld árnyalatot kaptak. Hangja, a szokottnál is dallamosabb volt, amikor megszólalt.

- Örülünk annak, hogy sikerült megszereznetek a gyémántot! Fényével könnyedén szétszórjátok majd a sötétség szánalmas légióit…

- Nehezedre esett volna segíteni nekünk? – mondta Synca a kelleténél egy hajszálnyival élesebb hangon.

Az angyal arca továbbra is kifejezéstelen maradt, ám úgy érezte, hogy válaszolnia kell a lány kérdésére.

- Az univerzumot szigorú szabályok működtetik, melyek az egyensúlyt hivatottak megteremteni. Meg kell értenetek, hogyha most közbeavatkozunk, azzal a sötétséget is felhatalmaztuk volna, egy hasonló méretű akcióra. Minden lépést pontosan kidolgoztunk és az események végül minket igazoltak.

- Majdnem odavesztünk! - hangomban most neheztelés vibrált.

- Mintha nem tudnád, hogy mi vár rád odaát!

Aleysia végül felsóhajtott, majd finoman mellém siklott. Csókjában most is az eggyé olvadás és a kozmikus egység ígérete vibrált, ám ezúttal rideg elutasításra talált. Ajkamat hidegen összeszorítottam és csak nehezen sikerült megtalálnia a tekintetemet. A tapasztalat szülte bizonyosság érzésétől hajtva, végül hagytam, hogy a neheztelés mázsás súlyai lassan lehulljanak a lelkemről, angyalom arcán pedig végre megjelent egy halvány, emberi mosoly. Gyengéden végigsimított az arcomon és hangját meglágyítva, halkan suttogott a fülembe.

- A világ így működik, kedves! Te idealista vagy és sohasem tudod majd teljesen elfogadni ezt, ám idővel alázatosabbá válsz és…

- Mikor fog megváltozni ez az egész? – szakítottam félbe indulatosan a mondatát. – A jó elnyeri méltó büntetését, a gonosz meg kedvére tobzódhat! – mondtam gunyoros hangon. - Te látod a jövőt…

- Lehetséges jövőket látok csupán és azokról sem mondhatok el neked mindent, de ezzel már te is tisztában vagy.

- Az életünket kockáztattuk és nem csak ezért a világért. Legalább egy őszinte válasszal tartozol nekem!

Kibontakozott az ölelésemből és lassan távolabb lebegett a tőlem. Mosolya egyre halványabban ragyogott, mígnem teste is elkezdett kifakulni a létezés ezen dimenziójából. Csak én hallhattam utolsó válaszát, mely azután még sokáig visszhangzott a fejemben:

„Létezik olyan jövő, amelyben másképp élhettek majd!”

Vége