Szellőgyermeked

Csak fekszek a földön,

S az eget nézem,

Nem is oly régen,

Az élet volt vétkem.

Furcsa egy érzés,

Hogy súlyom nincsen,

Habár félgrammnyi,

Lehet a lelkem.

Lent oly békésen fekszek,

Mintha rendben lenne minden,

De van némi gondom,

Hogy nem dobban már szívem.

Ám nézve a dolgok jó oldalát,

Szabad vagyok végre,

Az Élet egy foszló hús-vér kabát,

A test börtönébe élve.

Végre szabadon szállhatok,

Nem ránt a földre minden pillanat,

Ó de míly balga is vagyok,

Hisz ami fontos, mind lent maradt.

Irány vissza azon-nyomban,

De szárnyak nélkül nem lehet,

Magam mögött kell hát hagynom,

Ezt a röpke földi életet.

De ekkor valami megérintett,

S oly ismerős volt nekem,

Hogy gondolatban hozzá szóltam...

„Anyu itt vagy újra velem?”

Válasz helyett átölelt lágyan,

Ahogy tette nem is oly rég,

S hála neki testembe visszaszálltam,

Nos hát ezért élhetek még.

EPILÓGUS

Amikor arcom szellő simítja,

Tudom, hogy csakis ő lehet,

Amikor majd távozok testemből,

Hadd legyek szellőgyermeked.