Hosszú álom

 

Az életnek terhei nyomják vállam,

Görcsösen rándul a szemem, az állam,

Nem tudom ép ésszel felfogni,

Hogy miért nem tudok már álmodni.

Munkám mintha már nem lenne e földi létben,

S mintha az emberiség lenne a kezemben,

Mert azt hittem hogy majd én váltom meg a világot,

Mégis lelkem úgy tartom kezemben mint hervadt virágot.

Előre mennék, vagy legalább vissza,

Mosolyom mégis könnyeim issza,

De állok egy helyben, mint egy öreg tölgy,

Nem vagyok több, mint egy megfásult hölgy.

Mondanám, hogy rég úszok az árral,

De beborít a tenger, ez igazán rám vall,

Nem kapok levegőt, sikítani tudnék,

Mégis némán vergődnék, tűrnék.

Nem találom önmagam, nem tudom hogy ki vagyok,

Magam után semmilyen nyomot nem hagyok.

S ahogy a vér, körbe-körbe csordogál ereimben,

Én sarkot találva török előre, a végtelenbe.

A könyvtár polcai közt bolyongok, 

emlékeim könyvtárában.

Jobbra nézek, s eszembe jut, mikor először láttalak.

Emlékszel? Forró nyári nap volt, késő délután,

beszélgettünk, beszélgettünk, s te elvarázsoltál.

Mond csak, te emlékszel?

Emlékszel az első sziánkra, az első beszélgetésünkre,

az első ölelésekre, s mond csak az első csókra emlékszel-e?

De az első vitánkra, az első ballépésre, tudom, hogy emlékszel!

De emlékszel az első mosolyomra amit te okoztál?

Az első nevetésre, s az első sirásra, amit neked köszönhettem,

arra is emlékszel?

Emlékszel arra amikor csak mi ketten voltunk, és arra,

hogy mennyire boldogok voltunk?

Mond el nekem.. te mire emlékszel?

Mit rejt a te emlék könyvtárad?

Te mit látsz, ha a multba tekintesz?

De meséld el azt is, hogy mit látsz a jelenben.

Hová lett a sok boldog perc, s miér maradt ennyi könny?

Ezt mi tettük ilyenné, a mi hibánk.

Sirok, most is sirok, mert az emlékek itt vannak bennem,

s ha azt kérdezed hogy azért sirok mert megtörténtek,

én annyit mondok, hogy azért sirok, mert nem akarom hogy véget érjenek.

Ütött, kopott emlékek,

néha bevillanó fényképek.

Nem az vagyok, aki voltam,

Megváltoztam.

A régi idő tova lett,

a régi énem hova lett?

Gyerekkorom előttem,

Mostanra már felnőttem.

Bugdácsoltam az élet útján,

repűltem már csillagok szárnyán,

Sok az emlék, jók és rosszak,

a sorsom mégis mit hozhat?

Idővel talán megtudom,

ha az életet meg nem unom,

Életem során sok mindent tettem

A kislányból, nővé lettem.

Egy hétköznapi nap volt,

mikor tekinteted az enyémbe hatolt,

Megláttam valamit a szemedben,

Vajon mi lapul a szívedben?!

Szemed mit próbált üzenni?

Emellett nem tudok szó nélkül elmenni..

Attól a perctől nem hagysz nyugodni,

nem tudok sem enni, sem aludni.

Nem tudom mi lelt engem, 

nem tudom mit tettél velem...

Gondolataim száza körülötted pattog,

az óra mutató egyre csak kattog..

Érzem, meg kell téged ismernem,

valamit meglátott benned a szemem.