kérdések, gondolatok...

barnaby•  2012. október 11. 08:34

Hétfátyoltánc...

Hervadni látszol.Most elhagyod szív-szerelmed végleg,
vagy csak kis időre? Nélküled, én már nem is élek,
bárhol is lennél, meg foglak keresni... Az élet
nekünk is jár. Megtalállak, vagy ne legyen a nevem Istar...

Felöltve ruháit gyönyörű testére szemérmesen,
fátylakkal sűrűn betakarta,így járja táncát kegyelemmel
buja isteneknek...s  indult el, keresni a férfit, hogy szerelemre
újra találjon. Hisz 'oly nagy a vágya, érezni örömöt a testben,
mindig is akarva...
Nehéz kapukhoz ért. Bejáratot talált, szomorú színéhez
lenti világnak. S oly marconák a túlvilági strázsák,
erős férfinép, ösztöneikkel, hágni vágynak...
Ó, szép Istennő, érzéki vad démon! Itt be nem juthatsz.
Mutasd meg bájaid, ne sajnáld, és el sose rejtsed...

Akkor díszes koronáját levette csodaszép fejéről.
Ében folyamként hullámzott hajzuhatagja,
s az őrök, Őt lágyan simogatva gerjedelembe estek.
Vágyaikat a Szépség, így kielégítette...Nyílik az ajtó,
lebbenti fátylát, s elhullik halk suhogással.
Szabaddá lett az út, s a céda, már tovalépdelt...
Sötét világ ez, az Árnyak unottan neszeznek,
születést itt újra még nem ígértek...

A második kapu magaslik, mint hegynek orma,
s kéjt remélve áll a két nyáladzó silbak.
S mint aranycsengettyűk fülbevalói,
velük hullatja el második fátylát,
vérbő csődörök testi örömre vágynak.
A cél még messze, és oly' sok az ajtó...
Járja is a lány, újból a táncát.
S a latrok, szert tesznek ingyen a bájra,
sóvár a lelkük, testük így kielégül, s még egy kapu kitárul …

Majd elveszti láncát szép ívű nyakáról, mely alabástrom.
Dús kebleiről ékszereit is sorban odahagyja
Napszínű fény-öveit is derekáról mind lecsatolta.
Megszabadítja karját csüngő perecektől, s lábairól
aranykarikáit jó messzire ejti.És mindenekkel
fátylai is, sorba lehullnak...
Végső kapu nyílik, selymes köntöse hullik, s lép be
az ajtón,immár meztelenedve. Majd rátalált, s elveszett
szerelméhez szól így;Jönne-e véle földi világra újraszületni
hogy zöldbe boruljanak a mezők, és rétek,
és szerény virágok nyíljanak ékkel, lélekörömnek.
hallgatni énekét is, csábító szép madaraknak
bő terméssel áldani földet, s űzni a szomjat.
áradását látni vizeknek, fürge halakkal
hogy szaporodnak számtalan rendben
embernek oly nagy örömére...

Irgalmaz az Isten, látva a szívet, s benne az érzést,
hogy mit tett meg e nő, s tény, Ő tudna szeretni...
„Szerelmes bikaember, engedd oda magadhoz”
És a lány, egy bűvölő táncba már belekezdett...
Ágyéka hívón kérlelt, s a vágy, ajkain csókokat érlelt.
Így beteljesedett, amit mindketten annyira vágytak...
Akkor az új Hírrel a fény, körbeért a földön
napmeleggel bőven megitatva.
Visszatért az élet, s a szerelmesek is vele együtt,
megszülettek,mert  születni újra akartak…

barnaby•  2012. január 13. 17:19

gondolat a vershez...

Feltettem ide a verset, mert a főoldalra nem tudtam, valamelyik "csúnya"szó miatt...nem tudom , melyikkel zavartam volna meg az itt olvasó tizenévesek lelki nyugalmát, mikor már az óvodában olyan szavakat használnak, hogy néha belepirul az ember...

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom