banattanc blogja

Élt valahol a telekparti tanyák egyikén egy özvegyasszony, s annak egy semmirekellő fia. A fiú egész nap heverészett, nem dolgozott semmit, mindig csak a hasával volt elfoglalva. Az anyja nyakán élősködött s ráadásul még csúnyán is beszélt vele. Mikor a fiú huszonegy éves lett, addigra úgy elunta magát a semmittevésben, hogy az anyja nagy mérgében azt mondta neki:

-          Eriggy, és keress magadnak egy leányt, aki süt-főz rád és mossa a gatyádat! Én már megöregedtem, nemsokára meghalok, legyen, aki gondoskodik majd rólad! De ne feledd, ha feleséget akarsz magadnak, avval szépen kell ám beszélni! Hímes szavakat kell mondani neki, illatos vízzel meghinteni, selyem paplanágyba fektetni. Csak így lesz hű társad egy életre.

A legény szépen felöltözött gyolcs ünnepi bőgatyába, vászon inget, posztómellényt vett magára, a fejébe meg széles karimájú fekete pörge kalapot nyomott, s így szólt:

-          Jól van, keresek én édesanyám, de azt az egyet árulja el nekem, hol találok illatos vizet, mert selyem paplanágyat készít az asztalos, hímes szókat meg, magamtól is tudok mondani.

-          Menj ki a kert végébe, szedd össze a hajnali harmatot, tedd egy csinos üvegcsébe, szakítsd le a legszebb nárciszt, úgy indulj útnak. Ha utadba kerül egy leány, tégy vele egy próbát. Kedves szép szavakkal öntözd meg és kérdezd meg, hogy mosna-e rád?

-          Jól van, édesanyám, így teszek! – s azzal el is indult a legény.

Amint ment, mendegélt, egyszer csak betért a kungyalusi dűlő útra. Amint bandukol az út porában, látja ám, hogy egy csinos fehérnép jön vele szembe, szakajtóval a kezében. A legénynek a finom illattól szinte kicsordult a nyála is, úgy megkívánta a foszlós kalácsot.

-          Aha, itt van, ni! Ez a leány biztosan jól tud sütni. Éppen jó lesz nekem, feleségnek! - gondolta, s ahogy jobban szemügyre vette, gyorsan eléje is penderült. Nem sokat teketóriázott, előkapta a harmatos üvegcsét, és elmondta a verset, amit út közben farigcsált magában:

Vízbevető hajnalon,

Nárciszt szedtem harmaton,

Meglocsollak, szép leány,

Kimosod-e a gatyám?

Azzal ráöntötte a leányra meg a kalácsra az illatos vizet. Erre a leány úgy megmérgesedett, hogy egy kukkot sem szólt, csak hozzávágta a szakajtót a legényhez, és elszaladt.

-Na, - gondolta magában – ez sem főz nekem vacsorát, és nem mossa ki a gatyám, kereshetek másik feleségnek valót.

Ránézett az üvegre, hát látja ám, hogy elfogyott az illatos víz fele. Nem szomorkodott sokáig, tovább indult leánykeresőbe. Amint ment, mendegélt, Istvánháza határában találkozott egy másik leánnyal, aki csíramálét vitt egy tálban. A legény érezte a finom illatot, a gyomra is kordúlt hangosan. Köszönt neki illendően, majd azonnal fújni kezdte a nótáját:

Vízbevető hajnalon,

Nárciszt szedtem harmaton,

Meglocsollak, szép leány,

Kimosod-e a gatyám?

S ahogy elmondta a verset, nagy hirtelen ráöntötte az illatos víz másik felét a leányra.

Persze a lány kezében lévő csiramálé mind szétázott a víztől. Hej, de az a fehérnép is úgy megmérgesedett erre, hogy rögtön hozzávágta a tálat a legényhez és ő is elszaladt.

Most szomorodott el igazán a legény, az ünneplő nadrágja és az őszi vásárban vett új csízmája, mocskos volt a csiramálétól. Mit tehetett mást, nagy szomorúan elindult hazafelé, s hát amint lehorgadt orral bandukolt a szen’mártoni pusztában, meglátott egy gémeskutat.

-          Jó, hogy itt van ez a kút, legalább a megmosakszom, mielőtt hazaérek. Mégse legyek világcsúfja ettől a ragadós csíramálétól. Még az anyám sem ismer föl, olyan randán nézek ki! – azzal leengedte a vödröt a kútba, hogy vizet merjen.

Amint húzza felfelé, hirtelen lája ám, hogy egy nagyon szép kun leány áll a kút mellett, kezében meg valami fehér szalonna féle. De nem szalonna volt az bizony, hanem egy háziszappan. Olyan, amilyent az asszonyok főztek üstben, fahamuból meg zsírból. Bizonyosan a keszkenőjét akarta kimosni a kútnál. Ettől aztán egyáltalán nem kordúlt meg a hasa a legénynek. 

De ez a lány olyan szép volt, mint a hófehér tulipán. A napra lehetett nézni, de reá nem. A hajában piros pántlika, fején gyöngyös párta, s úgy ringott a derekán a szoknya, mint a hajnali misére hívó harang. A legény nem sokat gondolkodott, a vödör vizet meglódította, nyakon öntötte s, elfújta a mondókáját:

Vízbevető hajnalon,

Nárciszt szedtem harmaton,

Meglocsollak, szép leány,

Gyorsan mosd ki a gatyám!

De ez a lány nem volt ám ijedős, de nem is mérgesedett meg egykönnyen. Gyorsan beszaladt a közeli tanyába, a legény meg utána. Lekapta a vizes ingvállat magáról, s amíg kimosta a legény gatyáját, megszárította a kemence padkáján a gyüvő-menőt is. Főzött neki olyan finom ebédet, hogy a legény mind a tíz ujját megnyalta utána. No, hogy tovább ne csűrjem, csavarjam, ennek a lánynak „nem sült fejébe a párta”! Azon nyomban megülték a menyegzőt, s a legény meg ott maradt a tanyában, s bizony nem heverészett már unalmában, hanem segített a ház körüli munkákban. S képzeljétek, a háziszappan sem fogyott el azóta, pedig a fiatalasszony minden héten kétszer is mosott!

Mikor halkan, csendben,
Elmélkedsz a Rend-en,
Lelked félsz're ébred,
Sír a harang érted!

Mikor szíved várva,
Úgy hiszed, hogy árva,
Némán békét kérhet,
Sír a harang érted!

Mikor hited elvész,
S remény, égre felnéz,
Csöndet is megérthet,
Sír a harang érted!

Márciusi remény,
Hitet öntsön belém,
Tavaszt várok véled,
Sír a harang érted!

Nincs kit megelőznöd,
Mikor le kell győznöd,
Árva, gyönge néped,
Sír a harang érted!

Mikor nyer a sötét,
S rejti éjnek ködét,
Akkor Istent kérem:
Harang, szóljon értem!

Mikor fohász hallik,
Nemzet ébren alszik,
Vészharang az éjben,
Kondul érted s értem!