bakonyiili blogja
Arany János 1817.03.02.
Hiú sovárgás
Volnék kis pacsirta, hogy zenghetne dalom
Harmatos, virágos, illatos hajnalon;
Hogy magasztos ének szárnyain lebegve
Merülhetnék mélyen a fényes egekbe;
Hogy lerázván a föld minden szennyét, porát,
Innám egy dicsőbb lét isteni mámorát;
Majd elszenderülve boldog csalódáson,
Édes álom lenne - ne fájna bukásom.
Emlékezzünk!
Fájó csend
Most csend van,
mindnyájunk csendje.
Lelkünk sikolya hallik,
nincs tér, messzire.
Volt idő, idő, jövő,
elveszett örökre.
Nehéz a szív,
a gondolat egyre
csak visszaszáll,
mi is lehetne...
Mindnyájunk gyásza,
fájdalom szívünkbe.
Most csend van, mindnyájunk csendje...
A SORS!
A sors olykor elvesz,
rabolja el a szeretettet.
De létünk továbbvezet,
életet óv a szeretet.
Meg kell tanulni élni,
tenni dolgunkat, s remélni.
Olykor a fájdalmat kisírni,
létünkért megharcolni.
Tenni kell hát ezért,
nem adni fel a reményt.
Néha kapunk némi fényt,
amit a sors nekünk ígért.
Mindennek eljön az ideje,
könnynek, mosolynak ereje.
A szeretet Isten üzenete,
vele érkezik gyermek a földre!
Csillának sok szeretettel!
Szeptember sziluett
Búcsúzik szeptember
az első ősz ember.
Gyümölcsöt érlelt,
napfényt is kérlelt,
mustot fakasztott,
fecskét szalasztott.
Búcsúzik dérrel,
didergős éjjel.
Feltett kalappal,
alma illattal,
nyitott pincékkel,
szeleburdi széllel.
Búcsúzik a levél,
sárgulva útrakél.
Nyúlánk őzlábak
vágyakozva állnak,
hegy-völgyek echoja
szarvasok visszhangja.
Vetés-forgó
Az árpa még
várat magára,
kikelt a búza,
galambeleség.
Hol a kukorica
letörték rég,
rajta a jég
már nem cicoma.
Sárgul a lóher
nem eleség,
így feleség
nem érheti el.
A mező ejtőz
rajta sok őz,
keresi párját
a kutyafáját!