bakonyiili blogja

bakonyiili•  2020. március 15. 09:56

Pont ott...

Ahol a leggyengébb
pont ott
feltette az Í-re
a pontot!


A koronavírus!

bakonyiili•  2020. február 4. 09:41

Biztató

Megjelent a gerle-pár
már biztos itt a tavasz.
Burukkolnak vidáman,
érzik már nem ravasz.

Renoválják fészküket,
várják már az áldást.
Remélhetjük mielőbb
a vidám csipogást!

bakonyiili•  2019. február 11. 15:20

Tóth Árpád: Lélektől lélekig

LÉLEKTŐL LÉLEKIG
 

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.
 

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.
 

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.
 

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.
 

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?
 

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?
 

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
 

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
 

1923

bakonyiili•  2018. december 12. 10:47

Születésnapomra!

Most sziklák alatt ülök,
Lábamat hűvös, hajnali harmat simítja.
Csend van. Messziről hallom a tenger moraját.
Hideg borzong végig a hátamon,
Még a Nap is alszik távol a felhőben.
Csak ülök, semmi sem mozdul.
A gondolat száll velem, vissza az időben.
Gyors szekere vágtat, s vele repülök.
Régen hol is voltam, akkor mi történt?
Már nem emlékszem. Nem a gyerekkorra,
Nem a tanulásra, nem az iskolára.
Nem a szerelemre, nem a fájdalomra.
Nem érzem már azt az ízt, a színt,
Nem látom a sok kanyart az úton.
Por kavarog szemem előtt, s mindent belep
A feledés aranypora, s új érzést hint szét.
Most kivillan a Nap!
Aranysugár kúszik fel az égre,
Felszárad a hűvös hajnali harmat.
Madár trillázik felettem. Reggel van.
Reggel van, talán a 25 ezredik!
Életemnek egy újabb reggele. Szép!
Hiszen itt vagyok a hegyek, a sziklák között,
Itt a tenger körülöttem, s a Nap simogat!

bakonyiili•  2018. október 30. 09:20

Emlékezzünk! Reményik Sándor versével

Napocska

Istent, Jézust nem sokat emlegetted.
Ha imádkoztál is: titokba tetted.
A holdtól féltél: megzavarta álmod.
Hidegen hagytak hűs csillagvilágok.
Az égen csak a "napocskát" szeretted.
Nem a Napot vad, izzó nyári hévvel,
Csak a napocskát ibolyalevéllel,
Csak a napocskát őszi sugárzással,
Szobán át támolygó téli verőfénnyel.
Anyám...
Fehérfürtös, napfényszomjas virág,
Úgy fordultál Te is a nap felé,
Mint sok-sok kedvenc pelargóniád.
Lelkedben elzengetlenül buzogtak
S számlálatlanul, szent nap-himnuszok, -
Én most e téli nap-elégiával
Áldott, eltűnt kezedre borulok.
A reggeliző asztalunkon most is
Úgy bujdosik a tűnő téli fény,
Az abrosz ráncaiba úgy fogódzik,
Úgy csillan meg a csészék peremén,
Mint akkor... -
Ó, hogy a tompa tárgyak megmaradnak,
A repedt pohár, csorba csésze is -
Visszaverői örök sugaraknak -
Csak Te mentél el fecske-érkezéssel,
Alig kisarjadt ibolyalevéllel. -
De az az akkor sokkal azelőtt volt.
A reggeli-asztalnál ketten ültünk
Talán már februári reggelen,
És jött a napfény, az áldott "napocska",
Csillant abroszon, csészén, üvegen.
Te szóltál szokatlanul-komolyan:
"A túlvilág? Nem, azt nem hihetem,
Nem úgy...
De olvastam egy álmodó tudós
Elméletét, - az úgy tetszik nekem...
Azt mondja, hogy a szeretet erő,
Ha kihűl, visszasugárzik a napba, -
És szeretteink lelke érkezik
Sugárhajón
Mindennap reggeliző asztalunkra.
Látod, ez így nagyon tetszik nekem."
Elhallgattunk azután mind a ketten. -
A reggeliző asztalunkon most is
Úgy bujdosik a tűnő téli fény,
Az abrosz ráncaiba úgy fogódzik,
Úgy csillan meg a csészék peremén,
Mint akkor...
Ó, Anyám, hogyha igazad lett volna,
Ha Te volnál e bujdosó napocska,
Az abrosz ráncaiba Te fogódznál;
Te csillannál a csészék peremén,
Kikötött sugárhajó, drága fény!
S a tompa tárgyak, akik megmaradtak,
A repedt pohár, csorba csésze is - :
Tükre lennének örök sugaradnak...

1931. december 4.



Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom