Békesség a szívben
A természet karjaiban
Sugár és ború
Bércek, halmok,
Rétek,
Szoros völgykatlanok.
Zöld erdők, ligetek,
Gagyogó patakok.
Madarak beszéde,
Színes vadvirágok,
ó, mily boldog vagyok,
Ha köztetek járok!
Emberek, érdekek,
Önző, rideg harcok,
Erényeket tipró,
Gúnyolódó arcok
Sötét világában
örvényeket látok,
El-elfog a bánat,
Ha közöttük járok
Várakozás
Bomlik az estnek bíboros alkonya,
sötét árnyak suhannak nyomodba.
Vágyódva lesed a kigyúlt csillagokat,
pihésen széjjel terítik gondolataidat.
Pihenni szállnak madarak fészkükbe ,
te is megpihennél szerelmed ölében.
Kis árvácska örömöd szüzesen őrized,
de csak gyötri magát búsan a kedved.
Úgy rezeg a sóhajod, mi lelkednek titka,,
mint a síró szél, mi gallyat himbálgatna
És várod szerelmed epedve kábán ,
de hasztalan, némán állsz sötét éjszakán.
Sürü homályban nem látszik könnyed,
s mi lecsorog beissza édes üdvösséged.
Nehezen jön szemedre az álmod dala
bársonyos éjeknek tündérét várja .
És hajnalban ugyanott állsz, színes díszben
az út elágazódásának ismert szerelmében
Szemedben csillog vágyadnak szőkesége ,
de megtartod csillagod, áldva-kérve
Kezdet nem volt
Kezdet nem volt ,csak örök vég,
sorsom könnyű volt,vagy nehéz
velem az élet mindig szembenéz ,
lehetne vitatni,
Mert ha kis részekre szaggatom
a teremtés különös áradását
mindenből lassan rám is zuhant
valami áldott.
Mert a létben,emberek között,
néha lentebb ért a mennyezet
és sajgó lelkem emberibb lett,
mint a mesében.
Néha hasztalan vággyal kerestem,
a keveset,vagy semmit sem,mert
mit kaptam,azzal sokszor beértem,
az édes keveset.
Elbillent ,éretlen gyengéd erővel,
a végtelen hosszú úton döcögtem
jót alig ismertem,de mégis hittem
a vak szerencsében.
Mert válogat a világ feketét -fehéret ,
buborékol gyakran feltörő örömed ,
de alig simítod meg gyötrelemmel
máris fáj kezed.
De ,ha megkóstolod az igazi értelmet
és éber-álom vaksötétben eléred
tudod nem a mának ígérték elédbe ,
cafatokban fog hullani öledbe.
Te aki vagy
Hajam kuszasága,fáknak lombjai,
testem, egymásba hajló fa ágai
ereimben, a tenger kéksége zúg,
lenge lelkemben forrnak háborúk.
Tudom,hogy vagy,várlak remélve,
kékségemben halk csillagok sütnek ,
eső szagú rétnek közepében
megállok kitárt karokkal remélve.
Kusza hajam ,megfakult a napban
dér csípte levelek rajta száradnak
sóhajtásom felszáll örülten a széllel
s a lomboknak minden ága rezzen,
de én várlak kinyílt keblemben.
Mert tudom ,hogy voltál,és vagy
szüntelen,vágyam megpihen halkan
a kék égen,csillagok nyoszolyás
gomolyagban ,elbújnak merész
tündöklésben ,míg gondjaim éberek.
Bennem maradtak az örök emlékek
kusza hajam ezüstösen lobog fényben
kitárulnak a mámorok vágy medrében
széles ölelések,harmatos, csókos zajok
zengenek arany dalt a fák ágai közt ,
belém ömlenek kiáradt zavaros vizek
és kiszáradt testem újra vágyban van,
mert te kellesz nekem ,te aki vagy.
Tüzes játék
Az élet hegedűjén,húrrá feszült a testem
s bíbor dalát zenéli a zengő változásnak,
egyetlen rezgő húr én, kősziklám repesztem
mosolygok hogy nyomomban a hangyák kutat ásnak.
Művem oromba lépcső, mit ős oromba vések
és zergeillanással rajta magasba hágok,
lépcsőjük jobbra balra formálják a merészek
s dalom, víg versenyünkből nőnek a szebb világok.
És nincs játék tüzesebb ,hogy eme villanások
a földet egyre újjá és vígabbá teremtsék
a kutamat merre rejlik a sokszínű csodás ok,
mi nekem kedves ékszer ,nekik oltári szentség.
És nincs játék tüzesebb a szeretőm ölelni
s nem győzködni enyém vagy,s nem térdelni
napos nyitott szemekkel meztelen táncra kelni
és tudni önmagáért a csókot csókolni.
És nincs játék tüzesebb, lobogva lánggal égni
szabad mezők szívében ingyen áldozni tömjént
üres halálfejekbe bátran kacagva nézni
s ha jön az alkonyóra meghalni vígan önként.